Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-29 / 31. szám
31. szám. a becsületnél. Nem érez magában annyi erkölcsi erőt, hogy ezekkel az előítéletekkel megküzdhetne. Azért kész a szép parasztlányt inkább a bűn és kétségbeesés karjaiba kergetni, mint nyíltan feleségül venni és így a rajta elkövetett szégyent jóvátenni. íme, a lelki, „az égi kincsek“ mindenek felett való megbecsülését hirdető és azoknak megbecsülésére hivatott evangélikus pap nem tudja és nem akarja megbecsülni a lelki kincseket. A két leírt papi alaknál rokoszenvesebb, emellett azonban passzívabb szerepet vivő fiatal papi egyéniséggel találkozunk Mikszáth: „Urak és parasztok“ című elbeszélés-gyűjteményének egyikében: a „Szontágh Pálné“-ban. Ennek hőse, Szontágh Pál, tudatlanul és akaratlanul is erős vonzalmat ébreszt a rozsnyói gazdag polgárleányok egyikében, Grünblath Erzsébetben, ki miatta előbbi jegyesének, Gothard Jánosnak, visszaküldi a jegygyűrűjét. A visszautasított vőlegény e miatt eljegyzési port indít elpártolt menyasszonya ellen, ítéletet hozni ebben a pörben az ev. lelkészekből álló egyházi törvényszéknek tiszte, joga és kötelessége. Itt alkalma van Mikszáthnak a XVII.-ik századbeli evangélikus egyházi törvényszékeket, azoknak szellemét, tagjaikat és ez utóbbiaknak jellemét és gondolkodás- módját, szigorúságát és tévedéseit leírni és kigúnyolni. Ennél a leírásnál is ott szerepel az ő utolérhetetlen művészete: a derült, kedves húmor. Húmoros mindjárt a tisztelendő papi törvényszék rajza: „Hét környékbeli pap gyűlt össze bíróságnak, a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Lutherrokjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg“. Ezután következik a bírósági tagok rábeszélési módjának jókedvű leírása. Ezzel azt akarja bizonyítani Mikszáth, hogy a XVII. századbeli lutheránus papok is éppen úgy rémítgették híveiket a purgatorium és pokol minden kínjával, mikor őket szándékaiknak meg akarták nyerni, mint az általuk annyira szidott római katholikus papok. Állításunk bizonyítására hallgassuk csak meg a rozsnyói lutheránus papi törvényszéket: „ —■ Elkárhozol leányzó! — inti az elnök, Fabriczy György. — Katlanban fognak égetni a más világon! rémít- gette tiszteletes Szontágh Pál. S már látta is lelki szemeivel azt a katlant, amelyikben égetni fogják a szép hajadont. Bíz isten, sok érdekes dolgot bíz rá a hit az ördögökre is“. Ezek az ijesztgetések azonban nem használnak semmit. A „szép hajadon“ hajthatatlan marad elhatározásában. Erre meghozza a papi bíróság a szigorú Ítéletét: „Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s a botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük az leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, táncoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik“. Ez már nemcsak szigorú, de kegyetlen Ítélet is. „A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámította, hogy kóró legyen akkorra a virágból“. 486 Evvel a kemény Ítélettel azonban a tisztelcnető urai- inék nemcsak a szép hajadont, hanem egyik lelkésztársukat is sújtották, mert az Ítélet kimondása után csakhamar kiderül a jegygyűrű visszaküldésének oka. Bezzeg most már nem fog elkárhozni a leányzó és nem fogják katlanban főzni és most már meg szeretnék változtatni az ítéletet, de az lehetetlen. A XVII. században még a lutheránus papok Ítéletének is nagy hatalma van. Nem tudja azt megváltoztatni sem a városi magisztrátus, sem az országbíró, sem a palatinus, de még a király ő felsége sem. Végül is a káplán édes atyja, a süket Szontágh, segít a bajon, még pedig úgy, hogy az általa készített híres rozsnyói toronyórát, melynek időjelzését a törvény is elfogadandónak mondotta ki, olyan gyors járásnak indítja, hogy az a büntetés két esztendejét két hónap alatt lejárja. Templomban szónokoló papot mutat be Mikszáth a „Prakovszky a siket kovács“ című sikerült művében, Krizsnóczon, egy istentisztelet alkalmából, melynek tagjai birtokos urak, helybeli parasztemberek, asszonyok. A szerző akkor lépett be a templomba, mikor: „A prédikáció első részében tartott a tiszteletes úr, azon a különös tót nyelven beszélve, mely a lutheránus szószékek specialitása, valami ormótlan keverék az összes szláv nyelvekből, „Isten nyelvének“ hívják egymás között a papok. És csakugyan az lehet, mert az isten alkalmasint érti, de a fél gyülekezet nem. A papokról se mernék jót állani“. „Hosszan, unalmasan beszélt a tiszteletes úr, de hogy mit beszélt, de nem tudnám mondani, ha a nyakamat levágnák se. Az bizonyos, hogy mindenki türelmetlen volt, a vén asszonyok krákogtak, köhécseltek, a férfiak pediglen mind sűrűbben átrakosgatták lábszáraikat egyiket a másikra. Valóságosan föllélegzett az egész keresztyén gyülekezet, midőn végre az imádságra került a sor s mikor a tisztelendő úr az „Ámen“ után betevé az imakönyvét“. Soha élénkekben és színesebben nem irta le senki a tót lutheránus istentiszteletetet, mint ebben a képben Mikszáth. Szinte ott vagyunk mi is a krizsnóczi templomban és érezzük azt a terhes, nyomasztó unalmat, mit Mikszáth és a jelen volt hívek istentiszteletük alatt éreztek és szinte látjuk azt a mozgolódást, ásítozást, azokat a sóvárgó, vágyó pillantásokat, melyek némán mind azt mondják, bárcsak vége lenne már! Ebben az utolérhetetlen, pompás leírásban avval vádol meg minket Mikszáth, hogy mi, a valódi életnek és isteni szellemnek birtokosai, milyen szárazon, siváran, szürkén és színtelenül, milyen erőtlenül és homályosan, minden vér és élet nélkül nyújtjuk a mi lelki táplálékunkat a híveinknek, hogy változnak át az életet, fényt, melegséget és szint lehelő isteni igék a mi ajkunkon száraz, ízetlen avarrá, mely csak véghetetlen unalmat és elviselhetetlen fáradalmat okoz híveinknek, épülést és melegséget, erőt és vigasztalást, megvilágo- sítást és értelmi gyarapodást azonban nem nyújt. Amellett olyan nyelvet és stílust használunk, melyet senki sem tud megérteni. Nem csoda tehát, hogy igehirdetésünknek hatása nincsen, hogy nagy komolyan 487
