Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-29 / 31. szám
31. szám. magyar nemzeti géniusznak gyermekei. Amazok, a valóság munkásai, azt hirdetik, hogy miképen hatott és alakult általuk a magyar nemzeti szellem, emezek, vagyis a költői képzelet alakjai, arról regélnek és tesznek tanúbizonyságot, hogy miképpen hatottak maguk a magyar lelkipásztorok az örökké tevékeny és munkás magyar költői lélekre. Ennél a két szerfölött fontos kérdésnél és megállapításnál fogva, valamint magyar nemzeti és magyar egyetemes egyházi keresztyéni szempontból is érdemes lenne úgy a valóságban élő és író, valamint csupán az egyes irodalmi művekben szereplő magyar papokkal foglalkoznunk. Ennek a két nagy feladatnak elvégzése azonban közönséges mértéket meghaladó erőt, nagy teret és hosszú időt kíván. Ezért egyelőre csak a képzelet szülötteiről akarok szólani és csak ezek után, ha a kegyelem Istene megadja a nagy vállalkozáshoz szükséges erőt és kitartást, szándékozón a valóság munkásait is megszólaltatni. Leszámítva már most az egyéni érdeklődést és kíváncsiságot, felekezeti és nemzeti szempontból is fontos és érdekes a magyar írók képzeletében és műveiben élt és élő papi alakokkal foglalkoznunk, mert ennek az esztétikai és irodalomtörténeti tárgynak sajátossága számos kérdést vet fel elménkben és igyekszik megadni rájuk a feleletet. Kérdezhetjük ugyanis első sorban azt, hogy melyik az a papi eszmény, melyet bármely felekezetű lelkipásztornak követnie lehet és kell? Milyen az illető felekezetnek lelkipásztori eszménye? Melyek azok a hibák, vétkek, de sőt bűnök, melyeket a lelkipásztornak kerülnie kell? Az eszményi papi jellemnek mely tulajdonságát ragadták meg és domborították ki az egyes írók, mely korban és mily körülmények között? Hogyan szóltak az egyes magyar írók a maguk felekezetének papjairól és hogyan a többi felekezetekéiről? Mely vallásfelekezetnek papjaival foglalkoztak leginkább a magyar írók és miért? Általánosságban nyilatkozva, állíthatjuk, hogy íróink sűrűn foglalkoznak papokkal. Alig van nagyobb és nevezetesebb írónk, kinek műveiben nem szerepelnének papok. Ez az örvendetes tapasztalat azt bizonyítja, hogy különféle felekezetű papjaink élénken és tevékenyen részt vettek a magyar nemzet szellemi életében. Nem éltek, nem múltak és nem tűntek el szerencsétlenül, hatástalanul, nyomtalanul. És hatásukat és szerepüket éppen azok érezték és Ítélték meg leginkább és legjobban, akik erre a szép és nagy feladatra leghivatottabbak voltak. Ezekből kötetre való olvasmány tellenék ki, ha minden, fennebb feltett kérdésre meg akarnánk felelni és minden, papokat szerepeltető magyar íróval akarnánk foglalkozni. Azért elhaladva Heltai Gáspár: „Az igaz papság tüköré“, Karádi Pál: „Balassi Menyhárt áruitatása“, az iskolai drámák, Fáy András: „Bélteky háza“, Eötvös, Jósika, Kemény, Jókai, Herczeg, Baksay, valamint legújabb íróink papi alakjai mellett, Mikszáth Kálmánnál állapodunk meg. Nekünk, evangélikus papoknak, különösen kellene foglalkoznunk Mikszáth Kálmán papi alakjaival. Számos ok parancsolja ezt nekünk. Először is ő maga evangélikus ember volt és evangélikus papi családból származott. Atyai részről való nagyatyja állítólag lesti 482 evangélikus pap volt. Ezt a véleményt, egyesek állítása szerint maga is többször megerősítette, de megerősíteni látszanak a nagykürtösi és lesti ev. egyházak keresztelési anyakönyvei is. Azután legjobb barátainak egyike egy alföldi, ma is élő, evangélikus pap volt. Tehát rokonszenvezett is az evangélikus papokkal. Emellett önérzetes, öntudatos protestáns ember ‘volt. Ezt az állításomat mi sem bizonyítja jobban annál a fénynél, hogy nemcsak a legnagyobb készséggel elismerte, de írásaiban is lelkesen hirdette azt a senki által meg nem cáfolható és meg nem dönthető magyar történelmi igazságot, hogy a lutheranizmus és általában a protestantizmus igen előkelő és rokonszenves szerepet játszott a magyar nemzetnek nemzeti önállóságáért folytatott küzdelmeiben. Legnagyobb és legtökéletesebb művében, a „Különös házasságiban, ugyanis a protestantizmusról ezeket mondja: „Ha az elaltatási politika idejében a protestáns urakat is szivesen látták volna az udvarnál, vagy az udvarhoz szító nagy dinaszta főuraknál, ha azokkal is barátkoznak, ha becézgetik őket, mint a katholikusokat, ma szépen néznénk ki. De a protestáns nagyurak, hála istennek, hidegséget tapasztaltak az udvarnál, tehát visszavonultak a kastélyaikba s minthogy udvari politikát nem űzhettek, csináltak unalmukban nemzeti politikát, a kis protestáns urak pedig szintén nem kapaszkodhattak ösztönük szerint a katholikus mágnásokhoz, ahol disgráta persónák voltak, beálltak tehát a saját rangosabb elégedetlen hitfeleikhez zajongóknak s táplálták azt a kis pislogó tűzet, mely negyven év múlva aztán egy hatalmas szél áramlatban minden oltáron fellobogott, — hogy ne legyen többé a világ végéig eloltható“. így nyilatkozik Mikszáth a protestantizmusnak a Ferenc császár és király korában vallott nemzeti, hazafias magatartásáról. Az, hogy ennek a nemzeti magatartásnak különös, kényszerítő és szülő oka Mikszáth szerint kiváltképpen a külső történeti eszmények kényszerítő hatalmában rejlett, az ennek a dicső magatartásnak értékéből vajmi keveset von le és ez a körülmény csak Mikszáthnak helyes és oknyomozó történelmi érzékéről tesz tanúbizonyságot. Mert minden kétségen kívül álló történetbölcselmi törvény és igazság az, hogy az egyes nagy történelmi folyamatok előállásában, kialakulásában és lefolyásában nemcsak a vezető szellemek és a közösségek belső, lelki meggyőződése, hanem a külső körülmények nyomása is szerepet játszott. Az egyének belső világa és a külső történélmi áramlatok nyomása kölcsönösen hatnak egymásra. Ezt a törvényszerűséget Mikszáth és a magyar protestantizmus politikai hitvallásában és szereplésében is fölismerte. Ez a fölismerés annál kiváncsiabbakká tehet bennünket műveinek papi jellemeire. De serkenthet bennünket illusztris hitsorsosunk papi alakjainak megismerésére az a tény is, hogy ő legtöbbször szerepeltet lutheránus papokat. Nincsen az egész magyar irodalmunkban írónk, aki annyi lutheránus papi alakot léptetne fel műveiben, mint Mikszáth. Sőt azt mondhatjuk, hogy a magyar írók meglehetősen mostohán viselkednek a lutheránus papokkal szemben, mert alig foglalkoznak velők. Én legalább eddig csak két lutheránus pappal 483
