Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-22 / 30. szám
fázik s Wz, ha nyulat, őzet fogott, a nyírfa habfehér háncsán ír haza tábori levelet, ha elfogyott a papírja. A szép kápolnának csak egy volt a hiánya: nem volt benne feszület, Krisztus. És most a baka kezek ájtatos munkájába beleszól a baka ész tipikus agyafúrtsága: muszáj szereznünk a kápolnába Krisztust. Anélkül nem tökéletes a mii, anélkül nem nyugszik meg a baka lélek. Hogy hogyan, mikép, azt nem kutatom, meg amúgy is hiába kutatnám, Ötven pandúr sem jönne a nyomára, a jó fiúk valahogy elszéledtek Krisztust keresni a kápolnába. ... Hoztak is valahonnan, régi divatú, mohos szobrot. Fölállították s buzgón imádkoztak hozzá a vasárnapi áhítatban. Hogy szívük a tiszta imádságot érezte-c, vagy volt benne valami lelkiismeret furdosás féle, annak a jó Isten a megmondhatója. ... Utolsó falat kenyér. A kozákok a háború folyamán többször legénykedtek. Vakmerő dologra is ráadták a fejüket, kis kritikával élve: nem fértek a bőrükben. Lehet ugyan, hogy ezt odaát a sneidig huszárbravur mezébe öltöztették s lehet, hogy az orosz tanító átszellemülten adta le tanítványainak, de mi a kötözőhely ágyai között, hol a háborút legdrasztikusabb oldaláról szemléljük, láttunk mást is, mint a sorozástól mentesek ujsághevületét. Akkor is nagy fába vágták a kozákok fejszéjüket. Jó háromnegyed éve lehetett. Nem akartak kisebb dolgot, mint két szotnya kozáksággal (kb. 180 lovas) átlovagolni állásainkon, rajtunk ütni, mint a vércse áldozatára s előkészíteni a további támadások sorát. Szegény, vakmerő kozákjaink egymásután fordultak le apró lovaikról 'gyalogságunk tűzében. Négy menekült csak meg hinnondónak; nyolc sebesületleniil esett fogságunkba, a többi holtan, sebesülten. Dugóba dűlt a huszáros bravúr. Az egyik kozák súlyos fejlővéssel vívódott a halállal a kötözőhelyen. De mégis egyre azt hajtogatta, hogy éhes, nagyon éhes.... Keveselte a tejet s kenyeret kért. Az attak előtt ugyanis, mint minden támadás előtt, kiéheztették őket. A főorvos, aki kezelte s akinek elbeszéléséből írom a sorokat, látta, hogy a kozák élete csak órák kérdése lehet s nem akarta utolsó kérését megtagadni. Adott neki kenyeret. Mohón kapott utána és szájához emelte a letörött falatot. De csalódott a halódó kozák erejében. Már nem bírta megrágni a kenyeret, ott maradt szájában. Mikor újból végignézte a főorvos a sebesülteket, meghatva látta a halott kozákot megüvegesedett szemeivel, amint bal kezében görcsösen tartja a darab kenyeret, a magyar föld Isten áldását, jobb keze pedig szájához emeltében merevedett meg,. .. nyitott szájában az utolsó falat kenyérrel... . Talán a kozák-özvegy éppen akkor sírta el bánatát szomszédjának: nem írt az áram már egy hete tábori levelet!... Végignézte. Előrenyomuláskor történt. Elmasirozott már tengernyi katonaság a magas karfájú híd mellett, mikor az egyik tiszt föltekint a hídra s megütődve veszi észre, hogy ott egy alak áll, katona, nekitámaszkodva a híd ’karfájának. Amint jobban odatekint, megismeri, hogy orosz. Kém, ez volt az első gondolata. És végignézte csapat472 vonulásunkat.... Megdermedve a kémszolgálat e vakmerő formájától, súgva odaszól tiszttársának, de úgy, hogy odafönn a kém meg ne lássa a sugdolózást: orosz kém áll a hídon, élve kell elfognunk! ... Észrevétlenül kerültek háta mögé. Már 5 6 lépésre megközelítették s az orosz nem vette észre a fenyegető veszedelmet. Meg sem mozdult, a híd karfájának könyökölve nézte csapataink vonulását. Talán azt olvasta éppen, mennyien vannak? Vagy talán ott járt lelke diadalmas csápatai között, amint a generális mellére tűzi a vitézségi érdemkeresztet? — Rárohantak s amint diadalittas szemtűzzel belenéztek az orosz kém arcába, akkor látták, hogy meg van már törve a szeme fénye, mellén keménnyé száradt az aludt vér, az orosz halott!... De úgy volt odakönyökölve a híd karfájára, mintha élt volna s mintha végignézte volna az élők masírozását.... Endreffy János. SZEMLE. A háború és a coelibátus. Jövőbe néző államférfiak, kávéházi politikusok és magántudósok már most -sokat törik azon a fejüket, hogy hogyan lehetne a háború következtében megcsappant népszaporodást megint a rendes mederbe terelni. Természetesen soha sem a baj gyökerére vetik a fejszéjüket, hanem csendesen minden különös arravalóság nélkül akarják Napóleont, Bismarckot és a többi nagyokat eljátszani. Így az itán sok a „ridiculus mus“, mely a nagy vajúdásból születik. A népszaporodás csökkenésének a megszüntetése komoly ethikai, szociológiái, egészség ügyi és nemzetgazdasági probléma. Ezzel az oldalával azonban a legtöbb ember komolyan nem foglalkozik. Minek is?! ... mikor a legtöbb olyan Ézsau természet, aki egy tál lencséért eladja az áldást és az örökségét, egy jó ötletért akár a mennybeli boldogságát is! Ezek az Ézsauk ezt a fontos problémát szintén teljesen elejtették egy ötletért. Miért ne tették volna, mikor olyan egyszerű is a dolog. Ott vannak a katholikus papok, akik ■ hallatlan a coelibátus révén teljesen kikapcsoltattak a fajfenntartásban és a népszaporításban való legitim részvételtől. Kiáltsuk tehát, hogy le a coclibátussal! A kérdésnek ezt a könnyebb végét fogta meg nemrég egyik egyházi lapunk, most pedig a „Világ“ is cikket hoz róla. Ennek a cikknek egyedüli enyhítő körülménye, hogy katholikus pap irta és katholikus pap hangoztatja, hogy a katholikus papok se vonják ki magukat a regeneráció nagy munkájában a kötelességteljesítés alól. Amilyen örvendetes, hogy a papi cölibátusnak a katholikus egyházban is napról-napra több lesz az ellenzője, oly szomorú volna, hogyha ez az alapjában véve nagyon jelentéktelen „reform“ a kelletténél többet foglalkoztatna bennünket. A katholikus egyháznak is alaposabb reformra volna szüksége, hogy megfeleljen annak, amit a kor ma kíván tőle, a népszaporodásnak is hathatósabb előmozdítók kellenének, mint az a pár katholikus pap, akik épúgy 473
