Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-07-22 / 30. szám
Az embernek emberhez való viszonya teljesen az embernek az Istennel való közösségén alapul, amely megnyitja számunkra a mennyországot. Isten által nyernek az emberek benső kapcsolatot, egyedül a valláson alapul az erkölcs. Más oldalról ismét az erkölcsös cselekedet, az emberszeretet a vallásnak szüntelen próbáját alkotja; az mutatja a vallás valódiságát, hogy az emberek között segítő és önzetlen cselekedeteket hoz létre. Mindez egyszerűnek látszik s e tanítás nem újság, a valóságban azonban nagy mélyítéseket és átalakulásokat hoz létre. Eszerint a vallás Istenben való élet a legteljesebb valóságban, lényünknek Isten felé való szakadatlan fordulása, az érzület azon magasztos és boldogító egysége, aminek a kifejezésére e szavunk van: szeretet. Mint életünk magva nem a többi cselekedetek kiegészítője, hanem mindenben eleve működik, mint mindennek a lelke. így értelmezve a vallás minden és nem alkot valami különleges cselekvényekben nyilvánuló jelenséget, amiből a vallásos cselekményeknek képzelt jelenségek legerőteljesebb kiküszöbölése következik; olyanoknak, amelyek az életfolyamattól elkülönülnek s amelyek különös előkelőséggel vagy kizárólagos szentséggel vonatnak be. Ezek elsősorban a szeretet és irgalmasság alapparancsolataira jelenthetnek veszedelmet, amelyek könnyen visszaszoríttatnak vagy meg is szüntettetnek. Pedig ezen általános alapparancsolatok Istennek feltétlen parancsai, míg ama különös jelenségek csupán emberi intézkedések. Éppen ezért végzetes jelenség, ha ily elrendelések az örök parancsokat visszaszorítják és kisebbítik azon részvétünket, amellyel embertársaink jóléte s baja iránt viseltetnünk kell. Eszerint elitélendó minden különleges jámborkodás; minden templomi cselekvénynél többet foglal magában a követelés: tiszteljed apádat és anyádat! A vallásnak ilyen az ember egészében való meg- alapulása azután minden külsőségnek, formulának és a megengedett s meg nem engedettnek agyafúrt megkülönböztetésén nyugvó bonyolult berendezések elvetésére vezet. A legkápráztatóbb vallási cselekvényeket mint jóslás, csodatevés stb.) felülmúlja az egyszerű, áldozatra kész tett, az igazi jámborság külső jele. A gyümölcseikről fogjátok megismerni őket; Isten előtt nem az kedves, aki azt mondja: Uram, uram, hanem aki teljesíti a mennyei atya akaratát. A vallás elcsúfítása felett érzett harag legmagasabb fokát abban éri el, hogy vallási téren megbélyegez minden hiú és tolakodó cselekvést, minden az emberek szánt látványosságot, minden papi uralmat. Miután mindenkinek egyformán szüksége van Isten szeretetére és kegyelmére, azért a másnál jobbnak vagy többnek látszásra való törekvés mindig benső valótlanságot rejt magában. Ezért óv bennünket behatóan és hatékonyan a képmutatástól, amely a farizeusok kovásza, ami alatt nem a képmutatás azon durva fajtáját értjük, amely a valódi nézetünknek éppen ellenkezőjét állítja, hanem a benső valótlanság azon finom árnyalatát, amelynél a látható cselekedet a lényegtől elválik és a nagy célokért folyó munka ravaszsággal, uralomvággyal és önzéssel párosul. Ezen setét ellentét mellett 466 a világosabb fénnyel ragyog az igazi jámborság, amely az Isten jóságát örömteljes alázattal fogadja és a szeretet nyilvánulásaiba bele nem fáradva halkan rebegi el háláját. Jézus ethikájának sajátságos vonása egy lépéssel hátrább van, mint amint rendesen hiszik. Ez nem egyes új s meglepő mondatokban áll; aki e kornak görög és zsidó íróit ismeri, az tudja, hogy ezeknél is voltak már hasonló tanok, sőt hasonló szavakkal kifejezve. Ámde új az a szellem, melynek élő ereje áthatja az összes tanokat; ez teszi újjá a régit s nagyszerűvé az egyszerűt. — Mert e tanok eddig csupán egyének vágyai- és törekvéseiként jelentkeztek, mint egyes gondolkodók finom elmefuttatásai, vagy érzelmes lelkek lágy hangulatai, addig most a mennyország egy az egész lelket átfogó világ, az egyes tanok egy a lélek mélyéből fakadó élet tanuságtételei; kifejezései oly életnek, amely minduntalan újra előretör. A legnehezebb követelések is erőt nyernek ezáltal, sőt megvalósulásuk bizonyossá lesz; ami különállva félszegnek tűnhetne, az az új összvonatkozásból kifolyólag magától értetődővé válik; a régebbi tervezetek minden üressége és bágyadt- ság eltűnt. Ez azon hatalmas fejlődés, amelyet észlelünk. Ami csak gondolat volt, tetté lön, a keresés és buzdítás pedig megtestesült valósággá. Eszerint ezen gondolatok új alakja fővonásaiban amellett, hogy régebbi alkotásokhoz fűződik, tovafejlő- dést is mutat, még pedig a legtermékenyebb formában. A korszellemben rejlett már, hogy ne külső cselekedetekben, hanem a lélek bensejében lássák az erkölcsi feladatok alapját. Ámde, hogy teljes sikerrel járjon, ahhoz hiányzott egy önálló, mindent átfogó benső világ, ezért egyedül állt az egyén lelki élete s fáradságos cselekedete az összes ég számára sőt a saját lelki életének magvára nézve is, hiábavaló volt. Ez pedig most teljesen máskép lesz, mert az Istennel való közösség az embert beállítja saját lelkének belsejébe, egy saját magában rejlő világba s engedi, hogy az áthassa. Ami a benső világban történik, az közvetlen valósággá és értékessé válik. A cselekedet teljes alárendelése az érzület alá nem csupán fennhéjázó állítás, hanem magától értetődő tény, mert a cselekvés nem tekinti a külső világot, hanem a bensőnkben jelenlevő Isten-országán alapul. A külső cselekedet csak tudatja azt, ami a bensőben történt; értékét ezen éltető alapja adja meg. így fejlődik az érzület terméketlen hangulatból teremtő tetté. A cselekedet kisebb vagy nagyobb terjedelme közötti különbségtétel elveszti értelmét; a kicsi felülmúlhatja a nagyot, ha nemesebb érzületből fakadt. Ezt az átalakulást mutatja a talentumokról szóló példázat: nem az a fontos, mennyi természetes vagyont áldoz valaki, mennyi külső sikert ér el, hanem egyedül az, hogy teljes, ha még oly csekély erőt is fektettünk latba érzületünk hűségével. A benső hűség határozza meg valamely cselekvés értékét. Eszerint teljesen megszabadulunk a természetes képesség sorsának beszámításától és sok külső siker véletlenének értékétől, csupán csak az határozza meg az ember értékét, ami saját tettéhez tartozik, azon tetthez, amely magában hordja lényegét. Plátó törte meg a külső sors 467
