Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-07-08 / 28. szám

28. szám.

válik. Az emberfia azért jött, hogy megtartson, hogy megkeresse az elveszettet, hogy üdvözítsen, nem pedig hogy romboljon és megsemmisítsen. Ezzel azonban az élet mély komolyságot is nyer. Földi létünk az isteni rend beavatkozását mutatja és döntésünknek megmérhetetlen feszültséget adnak egy szent akarat követelései. Hiszen a halhatatlan lélek megmentéséről van szó, mely értékes jószágként van az emberre bízva, gondozásáról egykor számot kell adnia. A pillanat vissza nem hozható többé s következményei az örökkévalóságba nyúlnak.

Recipe.

Néhai Baksay Sándor „Szederindái“ között akadtam rá e kedves elbeszélésre. Váezy Mihály és Dér Rózsa, fiatal házasok valami csekélységen összezördülnek. Végtelenül szerencsétlennek érzi magát egyik is, másik is és kiilön-kiilön levélben értesítik közös nagy bátyjukat csalódásukról, mely őket egymás részéről érte, kikérve tanácsát a továbbiakhoz. A kedves nagybátya szolgál is recipével a következőkben:

Sok-sok esztendővel ez előtt élt egy ifjú pár, a téntás ujjti Aranka s a hosszú fekete hajú Sugárka. Szegények voltak, de mint mondani szokás jól éltek. Egy időben mindennap csirke került az asztalukra, melyet mindenkor „a kakas testámentomhan“ letett alapelvek szerint osztottak fel egymás közt Nyakát hagyta kántoroknak a kakas, Sarkantyúját huszároknak a kakas,

A bakáknak lábát hagyta a kakas és mivel a fiatal úr valamikor huszár volt s ehhez még reggelenként bár nem egészen igaz járatban lévő hangokon énekelni is szeretett,- hu szári és kántori jogcímen a nyak és a sarkantyú is járulékaival az Övé volt. — No meg a lábak.

Másfelől ugyancsak a kakas-testámentoni értelmében, mely szerint:

Máját hagyta leányoknak a kakas Mennyecskéknek a zuzsáját a kakas Szárnyát hagyta angyaloknak a kakas, ezen itt említett részek Sugárkát illeték meg.

Nem is zavarta az összhangot az utolsó előtti csirkéig semmi sem. Az utolsó előtti, csirkénél azonban hogy-hogynein tálon maradt a csirke veséje, melyről a kakas-testámentom clfelejtkezett rendelkezni. Egy ideig egymást kínálják vele, majd haragosan egymás tányérjára rakják. A vers vége köny és harag. A bóbitás veséje pedig a földre, majcj a földről a macska gyomrába vándorolt. A duzzogás vacsoráig tartott. Vacsorára Sugárka elkészítette az utolsó csirkét. Amint szótlanul fogyasztják annak részeit, Sugárka véletlenül kiszedi a tálból a vesét, felveszi kis ezüstös kését s a gyilkos vesét kétféle vágva oda tartja haragos férje elé: „Arankám, hát felezzük meg ezt az ördöngös kis jószágot“.

A kis Eskülápius homloka kiderül, sanyarú arcán megédesül a mosoly, a hitetlen asszony Sugárkává

436----------------------------------------------------------------------d

icsőül megint. A háborúságszerzőn megosztoznak és a kakastestáinentom egy kodicillussal pótoltatik, mely szerint:

Fele vesét Arankának a kakas Másik felét Sugárkának a kakas.

S azóta az igazságos osztály fönnáll közöttük, de a vesét mindig két felé vágják.

llát kedves szép öcsém, Váezy Mihály, és még kedvesebb szép húgom Dér Rózsa, itt a recipe. Minden délben legyen asztalotokon valami baromfi. Ha egyébb nem csirke. A veséjét felezzétek meg. Sohasem lesz közöttetek háború.

Miért is kivonatalom én ezt az elbeszélést?

Azért, mert lehet, hogy használható lesz a recipe. Boldogságunk egén ugyanis, mely különben sem valami derűs, újabb felhő jelentkezik, hogy eltakarja előttünk a kölcsönös megértés tiszta derűjét. Nevezetes, közérzésünkre minden tekinttetben kiható esemény előtt állunk.

Aranka és Sugárka az ebédet várják.

De hogy a dologra térjek kezdem a várva várt eseménnyel. Ebédre vagyunk hivatalosak, a kezdetét jelző cscngetyti szava már el is hangzott. Odakint sorakozik a sok sok éhes, kevésbé éhes gyomor. Odabent pedig kívánatos illatot támasztva fel van találva a kérdéses csirke 125,(XX) kor. képében. Sok az eszkimó s kevés a fóka. A házi gazda nagy gondokkal küzd és mérlegel és kalkulál és válogatja a módozatokat, kinek s hol szorítson helyet a terített asztalnál ? Kinek jusson a csirkéből? — Lássuk csak: van az éhezők között, ki egyáltalában nem evétt} van, ki egy, két, három csésze gyermeknevelési pótlékból álló reggelijét elköltötte; van, ki ezenfelül még tizórairott is a kerületenként kiosztott 10,000 koronácskákból, esetleg urasabban az egyháztól juttatott 300 600 koronákból. Ki ebédeljen hát? S ime érre meg^ólal egy hang onnét belülről: Tálalva van, beléphetnek azok, kik tetszetős, városias külsőt árulnak el s kiknek talán legtöbbje reggelizett is, míg ellenben az étlapos mellényü kopott reverendások, kiknek ép a drágaságra való tekintetlel nem jutott odahaza pótlék, ez alkalommal asztalhoz nem ülhetnek. Talán majd vacsorára!

Istenem! hát nem inkább azoknak juthatna néminemű étel, a kik még egyáltalában nem ettek? Talán csak jobban bírja vacsoráig az, ki reggelizett, vagy pláne még tizórairott is? Vagy talán már nincs kilátás csirkére és nem lesz vacsora?

Kakas komám! a birodalmadhoz tartozó csirke felett áll az osztály; juttasd eszükbe az osztályt tevőknek testámentomod minden pontját, de a vesére vonatkozóról semmi esetre se feledkezz meg.

Most hát szép a termény hadi ára, de azért a fizetésüket terményben kapó lelkészeket különös rózsás helyzetben levőknek mondani meg nem épen stiiszeríi. A kérdéses fizetés ugyanis évenként utólag esedékes s így az a rossz természete van, hogy mihelyt megkapjuk, már mindenkié, csak nem a miénk. Háború előtt évi adósságot törlesztettünk, ha lehetett, a fizetésből s kértünk újabb, egy évre szóló hitelt. A háború ki-