Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-15 / 3. szám
3. szám; Superintendens uram azt mondta, hogy a hívek száma az utóbbi években nem fogy annyira, sőt, hogy a lelkekben bizonyos átalakulás megy végbe s szívében sok ezer már a prot. azok közül is, akik az ortodox egyház körébe tartoznak. Vájjon mi ennek a magyarázata, rugója ? „Hallott-e már valamit a stundistákról kedves kollegám ?“ Nem! — „Hát megmagyarázom s akkor azt hiszem felvetett kérdésére is megkapja a feleletet. A bevándorolt németek, akik különböző telepeken, sokszor szétszórtan élnek, többnyire igen vallásos emberek. A régi szokásnak megfelelően estenként összeül a háznép, énekelnek, imádkoznak, szent írást olvasnak. Ez estéken részt szokott venni a cselédség is, kik szinte családtag számba mennek. Ezek nagyrésze azonban már nem bevándorolt s így nem is német, hanem vagy lengyel, vagy orosz, és ezek lassan megtanulnak valamit németül is. Ok is énekelnek, ők is imádkoznak s a szent írásból ők is olvashatnak. Ha a németből nem, úgy az orosz vagy lengyelből mely megszerezhető. Bizonyos órákban „in gewissen Stunden“ szoktak összegyűlni. E szokás szeriében kezd elterjedni e telepesek s cselédségeik révén mindenfelé s mind több azoknak a száma, akik az ily esti összejöveteleken megjelennek. De ezek már aztán nem is az orosz, vagy római kath. vallás hívei többé, hanem szívükben evangélikusok. Stundistáknak hívják őket, mert bizonyos órában (Stunden) szoknak összejönni. És lássa, szinte hinni sem fogja, magában az orosz hadseregben is már számtalan ilyen stundista van. Mikor még orosz uralom alatt álltunk s városunk tele volt katonával, estéli istentiszteleteinkre — mert ilyeneket is szoktunk tartani — tömegesen jöttek orosz katonák, valamennyi az orosz egyház tagja, de a valóságban u. n. stundisták . . . evangélikusok. Oly nagy számmal jöttek, hogy aggódni kezdtem, a dolog miatt, hogy majd a rendőrség, a hivatalos egyház is tudomást szerez s még valami politikai összeesküvés gyanújába keverednünk, főleg mert esténként gyűlünk össze. Kértem is őket, hogy bár nagyon örülök, ha templomomban látom őket, mindnyájunk jól felfogott érdekében mégis inkább ne jöjjenek. Mindez valóban ismeretlen volt előttem s nem kevésbé érdekes. A második kérdésére akarok most válaszolni — folytatta, — hogy érez s gondolkodik lakosságunk a győzőkről ? Két csoportot kell megkülönböztetnünk: a ruszofilek és ausztrofilek csoportják. A háború elején azok voltak többségben. Közéjük tartozott a lengyel főnemesség zöme is. A háború azonban mindent megváltoztatott. A szerencse a központi hatalmak felé fordult s népünkben is napról-napra erősebbé kezd válni a meggyőződés, hogy az orosz uralom ereje megtört. A szivekben feltámadt a remény és szent óhaj, hátha a régi Lengyelországot fel lehetne szabadítani, vissza lehetne állítani?! S ezt csak az osztrák és magyaroktól várják. 39 így érthető meg, hogy ezek hadait, mint megszaba- dítókat várták. A lengyel majdnem egészen eloroszo- sított főnemesség talán ma sem érez így, de azok nincsenek is csak előnyésző számban a győzők kezébe került területen. A többi az ország belsejébe menekült. A bevonuló osztrák-magyar csapatokat valósággal diadal ünneppel vártuk. Hölgyeink fehérbe öltözve, a város úszott a boldogságtól. S jöttek a németek. A lengyel nép tudvalevőleg nem szereti őket. A rekviráltak, de más tekintetben, főleg az élelmiszerek árát, a közigazgatást illetőleg rendet csináltak. Elmenetelük után a lakosság tán fellélekzett, de mégis vissza óhatjuk a rendet szervezettséget, amit teremtettek. Azért, bár az első napok lelkesedése elmúlt, azt hiszem nem igen akad városunkban ember, legfeljebb akinek anyagi előnyt jelent, ki az orosz uralmat vissza óhajtaná. Nem pedig elsősorban mi protestánsok. A mi sorsunk, legyen az a jövőben bármily mostoha is, már csak jobb lehet. A harmadik kérdése az volt! hogy gondolkozunk önökről magyarokról? Lássa őszinte leszek. Sok rossz hír előzte meg jöttüket, főleg pedig az, hogy nőinkkel szemben erőszakosak. De ezt nyomon követte egy másik hír is, mely ekként hangzott, hogy elsőrangú katonák. Valóban úgy van! A magyarnévről ma nálunk mindenki úgy beszél mint igazi hősök nevéről. Sok tekintetben még az annyira megbámult német katona fölébe helyezi népünk a magyar katonát. Igen: megfogják nyerni a háborút. Ez ma általános véleményünk s csak azok nem akarják elismerni, kiknek ettől mint főbűnösöknek rettegniük kell. Sőt nemcsak fogják, de mondhatjuk: már meg is nyerték. S mi örülünk neki. És ezzel azt hiszem megfeleltem összes kérdésére, őszintén, amint a dolgokat én tudom. Hiszem megvan velem elégedve ?! Mackensen itt léte alatt naponta meglátogatott. O is sokat kérdezett, neki is őszintén, legjobb tudásommal feleltem!“ így volt majdnem szóról-szóra amit hallottam. Elérkezett a vacsora ideje — elsiettem. Melegen, barátságosan szorítottunk kezet egy „auf Wiedersehen“-nél. Ki hitte volna, hogy 2 nap múlva már röpít a vonat Doberdo felé? Már régen lámpánál ülők. Társaim ismét alszanak ... de már éjszakai álmukat. És úgy érzem, hogy mára már nekem is elég volt! Harctér, 1915. december havában. Jeszenszky Károly S. evang. honvéd tábori lelkész. Rossz krajcárok. A karácsony áhítata ömlött el a lelkeken. Karácsony estéjén talán még a gonosztevőnek is másként dobog a szíve. E napon jók az emberek, legalább erre a napra. Eljön a templomba az is, aki máskor be nem teszi a lábát Isten házába. Faluhelyen fontos dolog 40
