Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-05-27 / 22. szám
kedvünknek, időnknek és lelkesedésünknek mindig kell lennie ! Akármilyen sok legyen is a jelen munkája, a jövő meglapozásának a feladata elől nem szabad kitérnünk. A jövőnek tartozunk a bibliatársulattal is! Egy hónap, két hónap múlva itt lesz megint a gyűlések ideje. Mielőbb megint elmúlna a kedvező alkalom, kérjük lelkészeinket, felügyelőinket, presbytereinket, kérjük egyházunk minden lelkes és buzgó híveit: karolják fel a mágyar bibliatársulat ügyét! Minden egyházunk és egyházi testületünk hozza meg a magyar bibliáért és bibliatársulatért a maga jó szívvel nyújtott áldozatát! Szimonidesz Lajos. Tövisek és rózsák. (A katonai lelkészkcdés mezejéről.) Vér és könny, csíiggedés és remény, átok és imádság sajátságosán vegyülnek ma össze. És mintha az óriási chaosból halvány körvonalakkal mégis már tisz- tultabb formák is mutatkoznának. Tagadhatatlan, hogy ez a háború óriási feladatok elé állított. S noha itt- ott történtek elcsuszamlások, a maga egészében máris sokat megoldottunk közülök. A túlfeszített okolásnak soha ekkora megnyilvánulásait még nem láttuk. Mintha az ember a borzalmak dacára önmagát akarná felülmúlni. A harcoló harcosok, a szenvedő hősök, a dolgozó vitézek ekkora száma még sohasem mutatkozott. Csak mi ne akarnánk akarni? Csak a lelkipásztor ne ismerné fel feladatait? Nem. Legyünk igazságosak. Hogy milyen túlfeszített erővel dolgoznak otthonmaradt lelkésztestvéreink, az közismeri dolog. Hogy feladatuk odahaza semmivel sem könnyebb, mint amiöjj}< idekünn,azt szívesem elismerjük. De a megdöbbentő, de egyszers- mint fölemelő lelki élményeken mégis inkább mi megyünk ma keresztül. Ezekből akarok néhány csokrot összekötözni. * 200 egynéhány a szerb és montenegrói fogságból kiszabadult katonánk tartózkodott az állomáson. A kép leírhatatlan. Ha lett volna még könnyem, ha nem apadtak volna még ki szemem forrásai ismét sírhattam volna. Rongy és cafat a ruha rajtuk. A végtelen szenvedés lesír róluk. Nincs egy egészséges ember közöttünk — mondja egy őrmester — „s ha a mieink még nem jöttek volna, azt hiszem valamennyien elpusztulunk. 14 hónap óta ma laktam először jól. Dolgoztunk odaát, mint a barmok. Rúgtak, ütöttek, vertek. Százával pusztultak el embereink. Akárhány most a kiszabadulás után szállítás közben a vonaton halt meg“. Sokan úgy, ahogy leszállanák a vaggonból rongyaikban a puszta földre feküsznek. Nem kell nekik se étel, se jó szó. Szederjes ajakkal, üveges szemekkel bámulnak a semmibe. Itt adjatok szót a vigasztalásra. Úristen! Azt hiszem egyedül te tartottad eddig a vallásos emberekben a lelket. ' * Körülbelül ugyanannyi szerb-montenflgrói katona, menekült lakos, asszonyok, gyerekek voltak abban a Transportban. Látszik az arcukon, hogy micsoda meglepetés előttük az a fogadtatás, amiben r&zök van. Szóba állok velük, megkínálom cigarettával. Egy szerb állami hivatalnok folyékonyan beszél németül, a £fi/pfigi Handelsakademián tanult. Elbeszéli a hihetetlen nyomort, amin menekülés közben átmentek. Kérdem, miért nem várták be csapatainkat. Azt mondja a szerb kormánytól kaptak parancsot a menekülésre. Szörnyen éheztek. Egy kiló kenyér Podgoricában 8 K volt. Az út nagy részét gyalog tették meg. Halálosan belefáradtak valamennyien a hadakozásba. Szeretnének hazamenni. Ránézek ismét fogságból kiszabaduló katonáinkra s szeretnék furkóssal neki menni a szerb foglyoknak. De azután az emberszeretet kerekedik fölül bennem s kezet szorítok a hivatalnokkal. Mert hiszen: Vae victis! * Heinrich Efának hívják, valahonnan Odessa tájékáról való. Belépek az orosz foglyok barackjába, csekély tót és horvát tudásommal valahogyan eldiskurálgatok velük. Gott zum Gruss, Herr Pastor! — szólal meg valaki tiszta németséggel. A meglepetéstől pillanatra néma vagyok. Ö annál beszédesebb. Elmondja, hogy a szülei ezelőtt vagy 40 esztendővel Odessa tájékára és más harminc Családdal megalapították a Colonie KronáfM, Tavria tartományban. Ö már Oroszországban született. Nyelvüket, vallásukat nem felejtették el. Van ott egy kis imaházuk, nagy ünnepeken a 60 Km-re fekvő Cadrinoslavba járnak a német templomba. Nehéz sóhajok törnek fel kebléből, amikor elbeszéli, hogy milyen vérző szívvel indult harcba hazája és testvérei ellen. És ha legalább meghálálták volna. De tudomása van róla, hogy felesége, gyermekei, a német telepesek általában a legkíméletlenebb durvaságokat kénytelenek eltüni. Csöndesen törölgetem szememet. A kórházparancsnokság engedélyével azóta istentiszteleteimnek hűséges látogatója. * A .. .-i népfölkelő gyalogezred másfél esztendeig feküdt a montenogrói határon, A községnél. Havonta l* kerestem fel őket. Állásról-állásra jártam, a legkisebb szakaszokat is felkerestem. Egy alkalommal a Kobila Glava (Kancafaj) nevű külső állásban prédikáltam. Felettünk ragyogott az ég. A kopár sziklákról parzselően sugárzott a hő rúg. A levegő vibrált körülöttünk. A hazaszeretetről beszéltem. A beszéd hevében pillanatokra minden eltűnt körülöttem. Észre se vettem a tisztek ideges pillantásait a szemközt lévő hegycsúcsra. S csak mikor egetverően felharsant az „Isten áldd meg a magyart! — tekintettem kissé széjjel s nem kis meglepetésemre öt-hat kerek fejet láttam a hegy- csúfon, amint kíváncsian tekintgetnek le a táborba. Montenegró-i katonák voltak. Talán megragadta őket is Isten közelségének érzése, elmélyedésünket egyetlen lövésünk meg nem zavarta. De hirtelen . . .mintha a föld elnyelte volna őket. Katta: o felöl repülőgépek berregése nallszott. Három büszke 340 341
