Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-05-13 / 20. szám
20. szám. iktatva a feltámadás felette fontos állomása. Krisztust csak az látja viszont, aki annak idején az Ítélet napján feltámad. Az egyik helyen a Krisztus leikével való, rögtön a halál után bekövetkező egység képezi a reménység tárgyát, a másikon pedig Krisztus sóvár várása, aki eljövendő lesz a világ végén fehér lovon, diadém- mal a fején, fehér lovas és fehér ruhás angyalok ezreinek a seregével. Addig a holtak alszanak s várják az arkangyal jte- árkángya^ trombitájának a meghar- sanását. Évszázadok távlatából is világosan látjuk, hogy ez a hit nagy erejű, alapvető jelentőségű, őszinte hit volt a keresztyénségben. Előbb mindennap várták, később számítgatták, hogy mikor jöhet. A számítások és várakozások nem váltak be. A várt katasztrófa nem következett be, a világ halad a maga utján tovább. Szerencse, hogy a hitnek felette nagy az életereje, a regeneráló képessége pedig csodás. A test kihever és begyógyít tátongó sebeket, a hit pedig ugyanazzal az erővel teszi túl magát a csalódásokon. Túltette magát a parfízia- várás többszörös csalódásán is s kárpótlást talált abban a gondolatban, hogy akik meghaltak, Istenben vannak s hogy Krisztus lelke viszontlátás nélkül is velünk van, bennünk hat és minden jóra vezérel. Akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi maradunk. Ebben a fundamentális meggyőződésben benn foglaltatik a viszontlátás reménysége. Többet ne kívánj magadnak. Vannak ugyan, akik mindent Ígérnek (spiritiszták, okkultisták), de ne higyj nekik, ők is csak a^j^clényben őrzik a kincsüket s felette nagy hiba, ami miatt kevés igazukat is diszkreditálják, hogy gyakran bűvészfogásokkal és csalással is igyekeznek azt kézzel foghatóbbá tenni. A kevés, de tiszta igazság sokkal több, mint az, amit jó bőven feleresztettek szóval és szemfényvesztéssel. Ez a tiszta igazság egyszerűen megmondva az, amit a János evangélium Jézusa mond, hogy ő az Atyánál van s hogy egy kevés idő múlva meglátjuk őt. Vele együtt vannak azok is, akiket szerettünk, akiket siratunk s egy kevés idő múlva mi is egyek leszünk velük. Sz. L. Theologiai fakultás. A múlt évi egyetemes gyűlés kiküldött egy bizottságot az evang. theológiai fakultás ügyének minden irányú előkészítésére. Ennek a bizottságnak a működése egyelőre egy kínos incidens révén keltett kellemetlen feltűnést. Ugyanis elnöki önkény a bizottságot két új taggal egészítette ki s felette jellemző egyházunk közigazgatására s a bizottsági tagságok után való vágyakozás minden korlátozáson magát túltevő erejére, hogy ezt az önkényes eljárást még eddig tudtunkkal nem tették jóvá. Pedig nemcsak a lapok, hanem némileg illetékesebb testületek is tiltakoztak már az ellen, hogy az egyetemes közgyűlés által választott bizottságok magukat kényükkedvük szerint kiegészítsék. Az egyetemes felügyelő úr tiszte volna e tekintetben az egyetemes közgyűlés jogainak minden önkénnyel és 306 jóhiszemű akaratoskodással szemben való megvédel- mezése. De helytelennek tartjuk azt is, hogy legyenek egyházunk vezető köreiben olyan férfiak, akik az ilyen nem legális formában nyújtott meghívást és választást elfogadják. Azt végre mindenki rövid úton tudhatja, beválasztották-e egy bizottságba vagy nem, van-e egy bizottságnak joga magát kiegészíteni, vagy sem, s ha nincs, akkor alkotmányos kötelessége az illetőnek elhárítani magától azt a kétes megiiszteltetést, hogy olyan szekérre kapaszkodjék, amelyen neki semmi keresni valója nincs. Ez az incidens azonban a bizottság tárgyalásainak az érdemét nem érinti. Csupán abból a szempontból fontos, hogy mi egyházunkban mindent ékesen és szép rendben szeretnénk látni s szükségtelennek, szemet sértőnek találjuk a legkisebb formahibát is. Mivel hozzá még az egyház érdekeivel sem egyeznek meg az ilyen akaratoskodások — szeretnök, ha valamelyes módon gondoskodás történnék a reparációról. Még pedig mielébb. A bizottság egy ízben már tanácskozott, sőt állítólag a kultuszminisztériummal is érintkezésbe lépett már. Egyházunk érdekében kívánatos volna, hogy tárgyalásai eredményre vezessenek s az evang. theologiai fakultás kérdése végre megoldassék. A mostani állapot ugyanis teljesen tarthatatlan. Hiábavaló erőpazarlás a mi maroknyi evang. egyházunknak három theologiát fenntartani. Érdemes volna kiszámítani, hogy a mi szegény egyházunknak minden — hozzá nem is elsőrendűen kiképzett theologusa — mennyi pénzébe kerül! Ha a pénzkérdést figyelmen kívül hagyjuk s a legfontosabbra irányítjuk gondolatainkat, azt kell kérdeznünk: használ-e ez az állapot a theologiá- nak, a magyar theologiai tudománynak és oktatásügynek? Erre a kérdésre a legjobb lelkiismerettel nemmel felelhetünk. A három theologia csak arra jó, hogy mind a három nyomorogjon. Egyiken sincs elegendő tanár, egyiken sincs minden theologiai tanszak kellőképen képviselve, mindegyiken előfordul, hogy olyan fontos theologiai tárgy, mint pl. Jézus élete évekig nincs felvéve az előadások közé s egész theologus nemzedékek ott hagyják a theologiát anélkül, hogy akár történeti akár bibliatheologiai ismereteik rendszeres átgondolására módjuk és alkalmuk lehetett volna! A kevés tanárral való működés a tanárokra is nagyobb terhet ró, mint hogyha többen volnának s azonfelül akadálya annak is, hogy a tanár a maga szaktárgyában elmerüljön, azt saját kutatásaival gyarapítsa. Van olyan theol. tanárunk, aki előadja a theologiai enciklopédiát, tehát illő, hogy theologus legyen a talpán, azonfelül tanítja a neveléstudományokat, a bölcsészettörténetet és a vallástörténetet is. Természetes, hogy ilyen körülmények között egy téren sem lehet tőle önálló, tudományos értékű munkát kívánni. Egy embernek túlságos nagy penzum ez! Theologus körökben külön mulatság tárgyát képezi a mi theologiai akadémiáink szervezetéből folyó azon hiányosság, hogy kevés lévén a tanári állás, üresedés alkalmával az állásban levő tanárok egyike- másika micsoda tudományos saltomortaléka*, produkál, hogyan vállalkozik olyan tárgyak előadására, amelyekre 307
