Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-05-06 / 19. szám
19. szám. válik. Annyira azonban még nem nőtt még, hogy áttörje a választófalakat s a nyíláson át egymás kezére találjon a két különböző „akol“ lakója. ... A különbségek még mindig vagyok. Pedig közös a gyökér, melyen át az egyházak táplálkoznak, közös a törzsük, sokáig azonos a történetük, egy a fundamentumuk s azon alapul a világnézetük, — egy pár különbség azonban elég arra, hogy messzemenő egyezés dacára se találjunk soha egymásra. Az egy akol és egy pásztor még mindig nagyon távoli eszmény! De azért nem szabad kitépni hagynunk a szivünkből, mert az élet valóságai közt hiába keressük, vagy mert azokkal talán ellenkezik is. A szeretet is merőben ellentéte a létért való küzdelem hatalmas kényszerűségének. Mégis mi volna a világ szeretet nélkül, mi volna a létért való küzdelem keresztyén hit keresztyén nevelés, keresztyén. prédikáció nélkül?... Ebben a széthúzó világban is erős összekötő kapocs a sok ellentét és különbözőség között az egy akol és egy pásztor eszménye! Szükségünk van rá, ápoljuk és erősítsük ezt az eszményt, vigyük át az életbe ellentéteket áthidaló elvnek ezt a nagy célt és hivatást, amelyre elhivattunk. Jézus tanítása, tanításával megegyező, arra a koronát rátevő élete, szenvedése és halála ma is egyesíthet és összeforraszthat bennünket! Minél mélyebben behatolunk az ő egyéniségének a titkába, annál világosabban láthatjuk,hogy az ő vallása, az ő evangéliuma az a vallás, amelyben mindnyájan megtalálhatjuk azokat az alapvető meggyőződéseket, amelyek a mi vallásosságunk lényegét is teszik. Ma még ettől távol vagyunk. De ne szűnjünk meg egyengetni az ösvényt azon cél felé, hogy legyen egy akol és egy pásztor. Sz. L. Elmaradó adók. A mi egyházunknak a háborús konjunktúrából haszna és előnye nem igen van. A pénzbőség is csak igen ritka, még mindig terménygazdálkodást űző gyülekezetnek válik hasznára. E tekintetben a maradiság hasznosnak bizonyult. Ezt a hasznot azonban nagyon kétségessé teszi azt a jövedelemhiány, mely előáll abból hogy a hadbavonult egyházhivek után eddig kirótt járandóság be nem folyik. Ahol a bevételek csakhogy éppen fedezik a kiadásokat, — már pedig a legtöbb gyülekezet kézből szájba teszi a kenyeret s a jövőre nem igen gondol, mert híveit a szükségesnél nagyobb mértékben nem terhelheti — előáll az az eset, hogy az egyház deficittel kénytelen zárni a számadásait és a háború okozta súlyos helyzet következtében képtelen kötelezettségeit fedezni s ezenfelül fizetési zavarokkal küzködik. Ha a mi egyháznak bölcs törvényei végre volnának hajtva, akkor ez az eset igen ritka volna. A személyes járandóságok ugyanis az egyházi bevételek csekély hányadát képeznék és igy a hadbavonult hívek járandóságának az elmaradása az egyház anyagi egyensúlyában szerepet nem igen játszana. Azonban sajnos, 290 ezen törvények végrehajtásának a kötelezettsége sok helyen csak Írott malaszf. Az egyházak a maguk jószántából nem sietnek a régóta megszokott adókulcsot megváltoztatni, mert a vezetőszerepet játszó vagyonosabb hívekre nézve a személyes járandóságok rendszere igen előnyös. A birtoknak nem kell pap — szokták mondogatni s faluhelyen egéjz természetes dolognak tartják az egyházi elöljáróságok azt a szociális igazságtalanságot, hogy a szegény ember papnak, tanítónak, egyháznak borban, búzában, rozsban, csirkében, kenderben, tojásban/S egy egész sor más címen ugyanannyit fizet, mint a gazdag — sőt rendesen többet, mert a szegény ember bőségesebb istenáldással lévén megáldva, több személy után fizeti ugyanazokat a járandóságokat. — Egyházi hatóságainknak módjában volna ezen a téren nevelőként, esetleg kényszerítőleg is fellépni, azonban sem a nevelés, sem a kényszerítés nem lutheránus közigazgatási eszköz. Az utóbbit nem tanácsos alkalmazni, az előbbi némi utánjárással, ellenőrzéssel jár, a hívekkel és egyházakkal való közvetlen érintkezést feltételezi, ami nálunk ősidőktől fogva nem volt szokásos, miért is sok olyan dolog marad a régiben, ami alatt a hívek nyögnek, a pap szenved, amit a pap meg nem változtathat, esperes, vagy püspök azonban némi odaadással és bölcs körültekintéssel rendbe hozhatna, — azonban ő meg rendesen nem törődik vele. Nem kellene tartanunk az elmaradó adók által okozandó kalamitásoktól abban az esetben sem, hogyha az egyház tagjai mindenütt belátnák azt, amit be kellene látniok. Csakhogy erre a belátásra nem lehet építeni. Az igaz papság tüköré c. cikksorozat lelkész Írója kesernyés igazmondással már rámutatott arra a tényre, "hogy bizonyos körökben milyen kevés érzék van nemcsak az egyház nagyobb, eszményibb feladatai, hanem az egyház létfenntartásához szükséges anyagiak előteremtése iránt is. Lehet, hogy nem általános az a jelenség, hogy a hadbavonultak járandóságainak a fizetése megtagadtatik, azonban valószínű, hogy nem is teljesen egyedülálló dolog. A megtagadás jogosságát nem vitatjuk. Azonban abban az esetben, hogyha jogos lenne is a hadbavonultak egyházi járandóságainak a meg nem fizetése, azt hiszszük, hogy a summum jus summa injuria esete állana fenn. Ha az adómegtagadás indoka a nyomorúság volna, nem volna szabad egy szót sem ejtenünk. Azonban sok helyen épen azt a megfigyelést tehetjük, hogy azok járnak elől a rossz példával, akik könnyen fizethetnének. Azok gombolkoznak be legjobban, akik a mellényzsebükből százakat szemhunyorítás nélkül kifizethetnének. A pénzbőség megszülte a nagyobb pénzéhséget és a nagyobb takarékoskodást! Bizonyos körökben eddig is nagyon dívott az egyházzal (pappal-tanítóval) szemben való krajcároskodás. A profán életben a krajcár meghalt. Mint régi törzsökös nemzetségek utolsó sarja felett akár a címert is meglehetne fordítani — azonban az egyházban vígan és változatlanul él tovább és játsza a legelőkelőbb szerepet perselyben, offertoriumban adózás alkalmával s ennek következtében az egyházi szükségletek fedezésénél is a 291
