Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-04-22 / 17. szám
17. szám. dítette el Krisztus sírjáról is a pecsétes követ, ez a hit támasztotta fel a halott Krisztust, ez a hit a keresztyén vallás sarkköve minden időkön át. Az egész keresztyén vallás és erkölcs fundamentuma az a meggyőződés, hogy a halál után megint csak élet következik: jobb élet, szebb élet, örök élet! A természetes életösztönt ez a hit egészen átgyúrja, más irányba tereli. Nem ehhez az élethez kell minden áron ragaszkodni! Nem kell a haláltól félni! A halál csak átmenet az igazi életbe! A halál kapuján túl megújhodás, boldogság és béke vár az élet megfáradt vándorára. Az élet ezen az alapon nem abszolút érték, hanem csak állapot. Nem örök jogon bírt föld, hanem csak bérlet. Csak próbaidő, amelyen át ki kell fejlesztenünk képességeinket, hogy az örök életben többre lehessünk elhívhatok. Ezt a csendes, megbékélésre hajló hitet a háború alaposan felkavarta. Ha tekinteted a harcolók felé révedez, szédítő örvényekbe pillanthatsz bele. A harctéri halál nem az élet testvére, az a segítő társ, aki szép csendesen átsegít a múlandóságból az örökkévalóság boldog birodalmába, hanem egy rettenetes dühöngő démon, aki minden rendszer nélkül, a leg- váratlanabbul és legmélyebb sebeket ejtve ragadja el áldozatait. Ez a halál kiszámíthatatlan és váratlan, s amellett igazságtalan, mert elviszi azokat is, akiknek élniök kellene, akik megérdemelnék, hogy életben maradjanak. Ez a halál nem megnyugvást, boldog véget jelentő lezáródása az életnek, hanem gyötrő kérdések egész halmaza. A békés halál az emberi szervezet csendes szétomlása, a háborúban széles rendeket vágó halál pedig életerős, halálra meg nem érett életek elpusztítása. Vele szemben sokkal tanácstalanabbul állunk. Pedig ez a halál sem új probléma, hanem csak az réginek egy változata, az azonban bizonyos, hogy olyan változat, amelyben nem a mindennapi arculatában, hanem a maga egész érthetetlenségében, démoni szeszélyében látjuk, nincs benne semmi az élet és a halál természetes és szinte megnyugtató összefüggéséből, nem lassú hervadás, nem egy lejárt rugójú óra csendes megállása, sem a virágból vált érett gyümölcsnek a fáról való természetes levállása! De ha olyan különös változat is, melyre eddig megszokott hasonlatainkat nem igen alkalmazhatjuk,talán mégsem egészen új jelenség, hogy a bölcsészeinek és a vallásnak vele szemben külön álláspontot kellene elfoglalnia. Bár mélyebb a seb, nagyobb a vérzés, s nagyobb elerőtlenedés a következménye, lényegében mégis csak a régi baj ez is.... Olyan orvosság, amely a halált meg nem történtté tenné, nincs rá. Az általa ütött sebekre azonban megvan a sok régi ír; ezek behegesztik a mélyebb sebet s lecsillapítják a mélyebben felkavart lélek háborgásait is. A legjobb bizonyára a hívő megnyugvás Isten akaratában, a meghajlás a természet amaz örök isteni törvénye előtt, amit már Homérosz is kifejezésre juttatott: mint a falevelek lepergése a fáról, olyan az emberi nemzetség. Az egyik nő, a másik enyészik. Sz. L. Húsvét. Márk 161 _8. , K int mosolyó, mindent életre hívó napsugár, messze zúgó harangszó, a templomokban ájtatos tömeg, a szivekben ünnepi hangulat, a szószészekről lelkes beszédek: az Úr feltámadott. Annyiszor hangzott már el, annyiszor ragadta a lelkeket magával! A jámbor hívő szent pietással látja az ég felé emelkedő Jézust, látja az fehérruhás ifjút a a sír szájánál, az elhengerített sírkövet, az üres koporsót. Hisz benne, számára mindez szent valóság. Óh boldog hit, mely ily színes virágokból tud koszorút kötni! Az nem kérdez, nem kétkedik, hisz, mert „megvan Írva“. Ez csak érez, számára csak a szív létezik. De hánynál van, ahol a szív már nem ily nagy hatalom, ahol az érzés helyét átveszi a rideg gondolkozás, amely „mindeneket megvizsgál“, mindent megbirál. Ezernyi kérdést vetfel: lehetséges-e? Hogy, mint mikép? Izére bontja mi más szemében érinthetetlen szentség elveti mi más számára nélkülözhetlen igazság, sokszor fölényesen mosolyog, sokszor szavát a gúny mezébe öltözteti. Sokszor talán bánt, de sokszor ... — igaza van. Igaza, mikor jogot követel önmagának is, csak e jogát ne tartsa kizárólagosnak! Ismerje el, hogy vannak dolgok» melyeknek megértéséhez szív, érzés is kell, mert szív és érzésből fakadtak; dolgok, melyeknek az ész és érzelem szent harmóniájára van szükség. S ilyenek éppen a biblia történetei, éppen mert nem tudós, de hívő irta őket, mert nem tudósnak, de hívőnek készültek. Ezeknek megértése is észt és szivet kiván. Ezt a ma fenséges híradása is: az Úr feltámadt. A hit számára Achillesi sarok, a rideg, érzéstől át nem hatott ész előtt: botránykő. És külön-külön meg nem érti egyik sem! Mert, ha valahol, úgy itt szív és észre van szükség. Mind a kettő előhozza a maga érveit. Az érzi, hogy mestere, Üdvözítője nem maradhatott a sírban, nem lehet halott, élnie kell, — ez megérti, hogy annak kiről már kétezer esztendő óta beszélnek, kinek tanítása át formálta a világot, tényleg fel kellett támadnia. Megérti a szivet, hogy előtte nincs lehetetlenség, mikor imádata tárgyáról van szó, hogy a mesternek benne életre keltét meg kell külsőleg is értékítenie, bizonyságot keresnie, hogy az Ur feltámadt, mert „a prófétáknál meg volt jövendelve“, mert „a sír üres“ hite követelte „színes virágokat“. És megérti, hogy „ha a Krisztus fel nem támadott, hiába való a mipredikálásunk. Az egyszerű szív talán érzékit, az ész eszményit, de mind a kettő érzi és tudja, hogy az Ur feltámadt. Hogyan, miként? — mellékes. Fő a tény. Az a tény, hogy a Krisztus csakugyan feltámadt. De még ez sem elegendő. A mi feltámadási ünnepünk nem lehet csak a múlt híradásának egyszerű registrálása. Mivel nagypénteket naponta rendezünk, megfeszítjük a Krisztust, az általa vallottakat, kell, hogy feltámadási ünnepünk is abból álljon, hogy a Krisztus, miként akkor a tanítványok szivében a mienkében is feltámadjon. Ez az igazi húsvét; ezt érzi a szív, ezt mondja az agy. Cholm, 1916. április 23-án. Jeszenszky Károly S., ev. honvéd táb. lelkész. 258 259
