Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-01-08 / 2. szám

2. szám.

küzdelemben, akkor az mindenesetre különösen szomorú dolog.

A baj forrása az, hogy az egyház tulságos sokat kíván azoktól, akiknek egy vagy más téren való kiválóságáról alkalma volt meggyőződni, másrészt pedig az egyének túlságos sokra hiszik képeseknek magukat. Nincs meg bennök a megfelelő önismeret, nem számolnak erejükkel, idejükkel, hanem vállalnak minden munkát és megtiszteltetést, anélkül, hogy a tisztségekkel járó munkáról minden esetben fogalmat alkotnának magunkat.

Hivatalok és ott ahol fizetések járnak egyik-másik tisztséggel: jövedelmek halmozása — ez az a betegség, amelynek sok tünetét észlelhetjük egyházi életünkben,sót káros hatását is napról-napra jobban tapasztalhatjuk Ennek következtében nincs meg a megfelelő munkabeosztása, nem tudjuk a rendelkezésünkre álló munkásokat kellőképen foglalkoztatni, a vezetőkben pedig kifejlődik saját nélkülözhetetlenségük tudata és bizonyos minden tudásra és feltétlen uralomra való hajlandóság. Innen származik az a sajátságos tünet, hogy demokratikus egyházszervezetünk dacára is teljesen eltűnt gyűléseinknek Ellenőrző szerepe, a közakarat egyszerűen nem tud érvényesülni az egyes egyházi testületek vezető köreinek a véleményével szemben. Erre is van akárhány példa.

Ezeken az állapotokon nem a személyek kedvéért, vagy ellenére, hanem egyházunk érdekében okvetlenül segíteni kellene. Senkire ne bízzunk több munkát és senki ne vállaljon több munkát, mint amennyit becsülettel el tud végezni.

Az elv magában még nem elég. Van egy különösen rossz tulajdonsága egyházi életünknek. Ez a tulajdonság helyzetünkből folyik. Gyülekezeteink szanaszét szórva az országban: egymásról nem sokat tudnak. Keveset ismerik egymást híveink és lelkészeink is. Míg például bármelyik dunántúli izraelita polgártársunk pontosan tudja, hogy a tiszadadai, vagy a zsolnai vagy az ungvári orthodox rabbi mely téren kiváló férfiú, addig tessék kivallatni akármelyik lelkészünket, mit tud a harmadik vármegyében élő lelkésztársának a papi működéséről, vagy theologiai tanulmányairól — a legnagyobb zavarba fogja hozni különös kérdésével! Akármennyire meg vannak ennek az érdekes jelenségnek a maga természetes okai, azokban megnyugvást nehéz találnunk, mert ez a tény további oka egy másik bajnak. Ez a baj pedig — miután egymást komolyan és alaposan nem ismerjük: választásaink ötletszerűsége és a közigazgatás beszédes porondján feltűnő, néha különben igen kevés fajsúlyú egyének gyors érvényesülése. Nálunk nem a munka, hanem a rokonszenves szereplés teszi értékessé az embereket. Ez a kiválasztási szempont különösen kedvez az „üres kalászoknak.“

Mindez nagy hátrányára van egyházunknak. Mert az egyházi élet súlypontja ugyan a gyülekezet s ha ott van vallásos élet, buzgóság, akkor nem túlságos fontos a magasabb közigazgatási szervek évenként

21

egyszer való funkciónálása. Azonban a kisebb-nagyobb területekre vagy az egész országra terjedő hatáskörű szervezetünkben rejlő nagy erőt sem szabad a magunk városi vagy falusi elégliltségében figyelmen kívül hagynunk — amire különösen a mi egyházunkban nagyon meg van sok helyütt a hajlandóság, azért arra kell törekednünk, hogy ezen szervezet minden fontos állására a legmegfelelőbb egyéneket állítsuk oda.

Sok szervi bajnak látszó hiba a mi egyházunkban egyszerűen: személyi kérdés. Az alkotmányunkat revideáló zsinatnak ezt a fontos szempontot nem volna szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenie. Nekünk egyelőre nem új intézményekre, nem is új emberekre, hanem csak több és tudatosabb egyház- építő munkára és kötelességteljesítésre, azután pedig egymás alaposabb ismeretére és a mimkás emberek céltudatosabb megbecsülésére és kiválasztására lesz szükségünk.

Figyelő.

Karácsony után.

Elmúlt a második háborús karácsony is, a békevágy karácsonya. A szivek most már sokkal közelebb hajoltak a békéhez, mint a tavalyi karácsonykor — de az angyali ének békeüdvözlete az idén mégis kevesebb disszonanciát keltett, mint az elmúlt esztendőben. A hosszú háborús tapasztalatból már a disszonanciákat is megtudjuk magunknak magyarázni. Most már azzal az előre tolt tudattal fogadtuk a karácsony békéjét, hogy az nem állami, diplomáciai, stratégiai, egyszóval külső béke, hanem a szív békessége Istenével. Még csak az a kiáltó seb vár gyógyulásra, hogy lehet-e belső béke külső békétlenségben ? A nagy tömegnél szó sincs róla. Az igen fejlett, fegyelmezett, önzetlen, magán túl nézni tudó leikületet tételez fel, aki meg bírja őrizni belbékéjét a külső békétlenségben. Ez csak a Lélek „felsőbb tízezreinek“ tulajdona. A nagy többségnek azonban a szív békéje most - abszurdum. A külső békétlenség ex ipso belbékétlenségbe veszik. Furcsán is hat a lelkileg fejletlenekre a karácsonyi béke prédikálása. Olyasmit érezhetnek, mint a viz- hiányos puszta karavánja, midőn víz helyett üdítő beszéddel vigasztalják őket; pedig nem elégíti ki őket csak a víz. Más minden hiábavaló. Meg kell jegyeznünk, hogy a karácsonyi béke fogalma alatt nem pusztán a bűnbánatban és bűnbocsánatban nyert lelki békességet értjük, bár ezt első sorban és főképen, hanem ennél több és általánosabb békességet: a lélek békéjét Istenével az egész vonalon. Megnyerheti valaki a bűnbocsánat kegyelmi békéjét s a mellett még mindig lehet békételen, másként békételen férjéért, fiáért, apjáért. A bünbocsánat belbékéjének fogalmába nem fér be minden. Egyénileg teljes megnyugvást ad de a másokért való békétlenséget el nem oszlatja. Ezért kell figyelemmel lennie a vallásnak a bűn okozta békétlenségen kívül egyéb békétlenségekre is. Nem lehet ezeket az egyéb békétlenségeket már csak azért se beosztani a bűn kategóriájába, mert hisz a legszentebb, legnemesebb érzések motiválhatták:

22