Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-02-20 / 8. szám
8. szám. érzi magát a lélek, a mely féltő gonddal, aggodalommal van eltelve a csatatéren küzdő hozzátartozói iránt. De bizonyos, hogy megfelelőbb mód az Istennel való egyesülésre. Miért kell az embernek a templomban prédikációt végighallgatni, mikor az Istennel akar közvetlenül érintkezni? Nyilvánvaló, hogy egész természetes a buzgó lelkek kívánsága, hogy a templomok egész napon nyitva legyenek. S a legtöbb helyen a protestáns templomokat egész nap nyitva hagyták. Kétségen kiviil ez misztikus vonás. Deum et animam scire cupio. De a vallást egyik életadó forrásától fosztjuk meg, ha tőle elzárjuk. Mennyire kiléphetett a vallásos érzés szűk korlátái közül a harctéren, a tűzvonalban! A hol igazán alig gondolhat az a katona másra, mint kötelességre, becsületre és a halálra s örül ha este el tudja imádkozni a kicsi gyerekkorban tanult imát: Álomra hajtom kis fejem, tudom Te őrzői jó Isten engemet. A mikor tábori istentiszteleten résztvesznek protestánsok, zsidók, katholikusok. Mi az, amit ilyenkor tisztit, Istenhez emel? Az Evang. Freiheit 1914. 12. számában egy tábori levél igy felel meg erre: Legyen akármilyen az emberiség hite, nagy küzdelmekben és veszélyekben akaratlanul tekintetét az örökkévaló hatalom felé irányítja, amely sorsát irányítja és ami előtt mindnyájan egyformán érezik, hogy függnek. Hosszú idő után, amikor a táborban istentiszteletre mentünk, senki sem kérdezte, hogy milyen protestáns, katholikus, vagy zsidó istentiszteletre. Mindenkinek szüksége volt rá, azoknak is, akik talán sohasem mentek templomba. A háború vallásosságot ébresztett mindenfelé. Ez a vallásosság nem fér be a hittételek szűk körébe, mert az élő hatalmas Isten szava szól hozzánk. A vallás igaz megnyilatkozása a végtelentől való függés érzése, a melytől túlárad az emberi lélek, s a mi a maga valóságában egészen egyszerű dolog: bizalom Istenben, minden gondunknak ő reá vetése. Ha csak Téged bírlak Isten, úgy nem nézek ég és föld után. L. F. Ö. Ima békességért. Irta: Duszik Lajos. Isten! Mikor szent nevedet vesszük imádkozó ajkunkra, mintha a bánat és félelem, az aggódás és rettegés éjfekete borulatain át napsugár ömlenék Elődbe borúló lelkünkre, mintha angyalszárnyak suhannának meg felettünk ... Óh mi édes, mi boldogító a Te kebeleden megpihenni, én Atyám, én Istenem ! . .. Szívünk, mint a halálra sebzett madár nyugtalanul vergődik ... oh csak te benned nyugszik meg . . . Amit itt látunk, amit itt hallunk, attól szinte megszakad. Véres csatamezők ágyuroncsokkal és roncsolt holttestekkel . . . sötét, nagy sírok kis fakeresztekkel... házromok felett meredező csonka, kormos kémények, 115 mintha fejfákként emelkednének, fejfáikérit a halott, az eltűnt békének, boldogságnak ... Az ágyudörgés, fegyverzaj és halálhörgés kiáltja, hogy él a halál. . . És innen, a Te kebeledről mi más a látás: azoknak a nagy meszes síroknak, kifehérlő rögei a te intelmeddé rendeződnek, a csonka kémények mintha Feléd mutató intő ujjak volnának, az ágyudörgés mintha igédet zúgná, olvassuk, halljuk szavad: „Elég immár!“ .. Istenünk! Hatalmas örök Felség! Oh ints, ints, azokkal a halomra szórt tetemekkel, melyeknek elcsendesült szive valakik boldogságát, reményét viszi a sírba, ints azokkal a rettentő sebekkel, melyek mint nyitott ajkak beszélnek az embervadságról, ints a könnyekkel, azokkal az égető könnyekkel, melyek ragyognak a halavány orcákon, mintha gyöngyök gördülnének alá: bennük van egy lélek földi napjának, lebukott napjának ragyogása ... Oh szólalj meg, ne hallgass tovább Istenünk! . . . Legyen elég immár. . . Tudjuk, hogy a Te akaratod nélkül nem libbenti meg szárnyát az alkonyi szellő, ha Te nem parancsolsz a villámnak, elrejti lángpallosát a fellegekbe, ha Te nem akarnád, az ágyuk nem beszélnének a fegyverek nem pusztítanának, a halál és bánat sötét angyalai nem vágnának ércszárnyaikkal a szívekre ... Ha te nem akarnád ... a szívünk sem dobbanna, hanem mint lezuhant harang egy utolsó ütéssel el- némúlna . . . Oh de az az utolsó is a Te imádásod volna! __ Ha Te akarod, hogy itt tovább tomboljon a káború, hogy itt tovább zudirljon ‘a Vérözöri és a szenvedés mélyebbre vágja a karmait a szívekbe, bizonnyal meglesz az . . . De mi imádkozunk Hozzád, térdre hullva, lebo- rúlva, bánatban ... Mi imádkozunk hittel ... Mi imádkozunk amint a szeretet diktálja a kérést ajkunkra. Oh hisszük: a szeretet szavát meghallod, meghallgatod, Te örök Szeretet! . . . Könyörgünk Hozzád az imádkozókért: hallgasd meg őket! Azokért a jajba fuldokló imákért elégeld meg a nagy leckét. Könyörgünk azokért, akikért imádkozik valaki: áldd meg őket! . . . Valahol egy katona kemény szive ellágyül a hazagondolás édes-fájó percein, oh a szeretet — a halálnál erősebb szeretet, a Te lelked*szívünkbe hintett paránya melegítse lelkét. .. Valahol egy katona megnyitott szivéből földre szökken a vér, oh bocsáss szemére áldott, békességes álmot . .. Valahol egy fekete hir kopog, mint koporsóra dobott sírgöröngy, oh légy ott közel . . . Könyörgünk Hozzád ez imáért, mit Hozzád küldünk a Te Fiad — a magát feláldozó szeretet nevében: legyen ez védő páncél a mi küzdő véreink szíve fölött, legyen ez az ima bizalommá, mely lelkünket megedzi,' legyen napsugárrá, mely alámosolyog reájuk, legyen ez — oh nagy Isten — szemfedővé, mely a mi halott véreink arcára borúi, legyen angyalszárnnyá, melyen lelkűk Hozzád száll. 116 .
