Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-02-13 / 7. szám
melyek híveinkkel együtt a mi lelkünk nyugalmát is felkavarták, születtek gyermekek, kiknek apja a harctéren — Isten tudja — él-e, hal-e, temettünk csöppségeket, akiknek az apja hónapok múltán, szibériai fogságban fogja nagysokára megtudni, hogy az ő szemefénye a sírban porlad, állót!unk anyák és apák sirja mellett, kiknek sírjára nem tudtak a fiák keserves könnyeket hullatni s ami a legszomorúbb volt . . temettünk és fogunk is még temetni koporsó nélkül, vigasztaltunk árvákat és özvegyeket, akik nem tudják, hol, merre fekszik az ő éltük e ős támasza . . . Csupa új, soha nem várt és nem gondolt alkalom. Azután prédikálnunk kellett karácsonykor, amikor csak úgy dörögtek az ágyuk, csak úgy mentek rohamra a legények, mintha Jé us Krisztus, a békesség fejedelme soha meg nem született, nem élt és nem halt volna meg, nem nyomta volna az ő képét kitörölhetetlenül az ő hivei szivébe. A háború egyszerre elsöpörte, ízetlenné és hatástalanná tette legszebb gondolatainkat. Elénk meredt a maga rettenetes mivoltában. Nincs más kérdés, más probléma már, mint a háború! . . Égő falvak lángjainak a fénye festődik le a láthatárra, ágyuk kisülésének a villanása hasit bele a sötétségbe. E mel ett a világítás mellett arcunk vonásai is másoknak tetszenek, mint derii s napfényben s a háború vö ős-reflexe sajátos szint ad minden gondolatunknak! . . Ez a gyászos fényforrás elhomályosítja most minden más mesterséges vagy természetes fényforrás sugarait. Minden gondolatunk a háborúval áll kapcsolatban, egesz létünk és boldogságunk tőle függ, jövendőnket nem magunk csináljuk többé, hanem az egymással küzdő hadseregek. A háború óta a szószék sem az a való élet hullámverésén kívül s a fölött álló szírt, amelyről a megszokott ritmusban tovább hangzanak a megszokott, de a hívek és a világ által soha komolyan n.m vett (ecce • a háború!) evangéliumi tanácsok és elmélkedések. A szószék is bele került az élet forgatagába . .. A háború minden szenvedésével és nyomorúságával közös élményünk, egyformán fojtogat bennünket, azért egyformán viaskodunk vele s együtt keresünk ellene menedéket!.. Papnak, hívőnek soha olyan egyszerre nem dobbant és nem szorúlt össze a szive, mint most s ebben a közös nyomorúságban együtt érzünk, együtt élünk, együtt gondolkodunk, együtt imádkozunk. Máskor csak a pap beszélt A hívek a szokott módon hol elbóbiskoltak, hol sétálni engedték gondolataikat. Ma a vallásos ébredés és megújhodás éppen abban áll, hogy nem csak a pap gyötri inagat theoíogiai problémákkal, nemcsak ő foglalkozik vallásos és erkölcsi kérdésekkel, hanem mindenki theologus lett és mindnyájan együtt kínozzuk magunkat azzal a kérdéssel: mi is ez a háború? Honnan származik? Isten veresége? Hogy tehet ilyet az Isten? és más hasonlókkal. Azonban, ha együtt gyötörjük is magunkat velük, 103 a papnak egy lépéssel mégis előbb kell járnia híveinél, a papnak mégis bizonyos megoldás birtokában kell lennie, mert különben nem volna az, aminek lennie kell, nem tudna eleget tenni nevelő, vigasztaló hivatásának. Helyes. De hol az a pap, aki ilyen soha nem látott viszonyokba minden vezetés és útmutatás nélkül egy-kettőre beleéli magát s aki a theodicea, az isteni igazságosság és könyörületesség problémáival máról- holnapra tisztában van s minden támogatás nélkül megállja a helyét a mostani igazán nehéz viszonyok között ebben az erős szellemi munkát követelő időszakban ? !. .. Az, hogy a bibliából találomra kikeresünk egy- alkalmasnak latszó mondást s az által adunk lökést gondolatainknak, ahhoz füzzük elmélkedésünket, nem célravezető eljárás. Hamar kimerülünk és kifáradunk mellette s nagyon könnyen kellemetlen ismétlésekbe esünk. Az alapos munka ér itt is legtöbbet. Aki átdolgozza a maga bibliáját, sorra kijegyzi a háborúra békére, a hiború problémáira, a szerencsétlenség, fájdalom okára vonatkozó megjegyzéseket és helyeket s azokat a maguk helyén és összefüggésében tanulmányozza, egymással egybeveti s az egyes bibliai irók individuális nézeteit rendszerbe foglalja s egymással összehasonlítja egyezéseiket és eltéréseiket konstatálja, — az már könnyebben beszél. Az a módszer ez, melyet újabban gyakorlati theo'ogia kezd alkalmazni. Nem a perikopák, vagy egy bibliai könyv végigmagyarázása és egy csomó felosztás és beszédvázlat közlése az igazi áldás arra a „gyakorló“ lelkészre, aki nem akar örökké szellemi mankókon járni, hanem önálló szellemi munka végzésére törekszik s minden ténykedése alkalmával a maga szivében átélt hitéről akar bizonyságot tenni, — hanem az, hogyha [harmonikus világnézet alkotásában vagyunk segítségére s azután legfeljebb arra vezetjük rá, hogy egyes speciális problémákat hogyan kapcsoljunk bele a világnézetbe!... Erre azért van szükség, mert a prédikációi tevékenység nem kaotikus kapkodás, — ma erről, holnap másról beszélek minden benső összefüggés nélkül, ma Győry Vilmosnak, holnap Székácsnak egy beszédét mondom el, holnapután pedig az Igehirdetőt veszem segítségül, — hanem tervszerű nevelő munka. Nem is tetszés szerint való textusokról prédikálunk, hanem tulajdonképen vallásos erkölcsi és társadalmi kérdésekről szólunk ; — nem ezt vagy azt „megmondjuk“, hanem gondolkodásra szoktatjuk hallgatóinkat s keresztyén karakterekké való fejlődésükben segítünk nekik. Ebben az irányban az önképzés céljára nagyszerű hasznát lehet venni a Niebergall által kiadott Praktisch-theologische Handbibliothek (kiadja : Vanden- hoeck és Ruprecht Göttingenben) egyes köteteinek. Ezek a pompás kis könyvek egy-egy gondolatcsoporttal foglalkoznak, az egyikből kitűnő útmutatást lehet 104
