Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-11-20 / 46. szám
46. szám. élet minden nyomorúságaitól, hanem embertársaiknak minden szeszélyétől és zsarnokoskodásától is és igy jóra való akaratokat minden kényszer, akadály és lefolyástól menten a lehetőség legszélsőbb fokáig érvényesíthetik szóval a maguk egyéni szempontjából a legeszményibb szabadságban élnek. Hová és mivé lett már most ez a sznbsdság a spiritiszták tanítása és hite szerint? E szerint a hit szerint a szelfény szellemeknek eg('sz é!ete nem áll egyébből, mint folytonos, feszült várakozásból, éber figyelemből, hol és mikor fordul hozzájuk egy-egy hisztérikus médium valami’ semmit mondó, banális kérdéssel. A szegény lelkek, a helyett, hogy pihenhetnének, nyugodhatnának az Urnák békességében, vagy n helyett, hogv az Ur által eléjök szabott magasztos niunkájokat végeznék, kénytelenek világrészről-világrészre, országról-országra, városról-városra szaladgálni, hogy megmondják: Hol van ez, vagy az a tárgy elveszve, vagy elrejtve? Hány éves \ alaki? Mikor fog megházasodni vagy férjhez menni valaki? Az egybekelendő jegyesek boldogok lesznek-e? Hány gyermekők lesz nem és szám szerint? Melyik sorsjegy nyer és mikor? Milyen szert lehet hatásosan használni fejfájás, gyomorterhelés vagy egyéb testi kényelmetlenség ellen? Ilyen és ezekhez hasonló elmésségekkel mulattatják a modern utódok az ősök szellemeit. Csak nagy ritkán hangzik el egy- egy magvas, tartalmas, mélyen járó, az illető szellem nagyságának megfelelő kérdés és reá való felelet. De nem is csoda! Hiszen azok, akik a nagy szellemekkel társalogni óhajtanak, vajmi ritkán igyekeztek és igyekeznek őket megismerni, vajmi ritkán igyekeztek lelkivilágukat Lnnyira tartalmassá, szivüket annyira nemessé, értelmöket annyira élessé tenni, hogy magokat arra az igazán nagy kiváltságra, a nagy lelkekkel való tár- salkodásra, méltókká tették volna. Mennyire rettenetes, merész már puszta gondolatnak is az az állítás, hogy én, aki csak lelki erőmnek teljes megfeszítésével vagyok képes egy Platonnak, Aristotelesnek, Pál apostol, Shakcspearnek, Kantnak csak nyelvet és gondolkodását is megérteni, egyenesen magukkal ezekkel a nagy szellemekkel társalogtam! És mennyire groteszk még gondolatnak is, hogy Hannibal, Julius Caesar vagy Napoleon, akiknek puszta pillantásától is egy fél vi ág remegett, egy gyenge hiszterika szavának engedelmeskedjenek ! Ilyen kívánság nemcsak kegyetlenség, hanem tiszteletlenség, illetlenség, sőt Ízléstelenség is lenne. Mivel pedig a dolog természeténél fog * a legnagyobbak neve a legismertebbek és igy őket leggyakrabban idézik, érdemes lenne a földi életben valami olyat véghezvinni, ami nevünket megörökíteni, ha meg lennénk győződve, hogy tudnivágyó utódaink évszázadokon keresztül számtalanszor fognak megidézni, hogy megkérdezzenek: milyen idő lesz holnap? Vagy az lenne a legtöbb sokat gondolkodott, dolgozott, szenvedett, fáradott tudásnak, művésznek, 737 hadvezérnek, vagy bármi más, az átlagos színvonalon felülemelkedő embernek a jutalma, hogy még halála után is szolgálja az emberiséget és pedig annak nemcsak testileg, de talán még szellemileg is a leggyengébb tagjait? Mi pedig, elhunytjaink iránt érzett minden őszinte szeretetünk mellett is kivánnók-e nekik és tőlük azt, hogy mi, bármely rokonuk vagy ismerősük bármely pillanatban maga elé idézhesse őket? Igazi szeietet lenne ez? Nem lenne ez a legféktelenebb ö-i?és? Minő szívvel gondolnánk kedveseink utolsó percére, ha azt tudnók, hogy őket, akiknek e földi életben a legtökéletesebb kényelmet és nyugalmat igyekeztünk biztosítani, a síron túl a legkínosabb és a legboszantóbb zaklatás várja? Végül mi magunk is minő szívvel várnók testi szemeink lezárulását, ha csak sejtenők is, hogy ránk most nem a boldog szabadság, hanem kínos szolgaság kora virrad? íme, mivé válik a lélek halhatatlanságának magasztos hite, ha rá nézve a spiritismusból a következményeket levonjuk! Azonban biztosak lehetünk felőle, az elhunytak lelkei sohasem térnek vissza hozzánk vagy bár minő földi elő lényhez. És bármennyire szeretnők is elhunytjaink lelkét csak egy pillanatra is magunkhoz hívni és bármennyire is esnénk eksztáshba, enthusiasmusba, önkívületbe, vagy bármiféle „trauce“-ba, minden óhajtásunk, vágyakozásunk, büvölésünk és bájolásunk hiába való, az elhunytak nem jönnek vissza hozzánk, mert „nagy közvebevetés vagyon mi közöttünk.“ A kit világ lakói sohasem és semmiképen sem érintkezhetnek egymással. Tiltja ezt az isteni gondviselés, a józan ész t's az igaz szeretet. Ezek azonban nem csak elválasztanak bennünket elhunyt kedveseinktől, hanem össze is kötnek velők. Nemcsak azt hirdetik, hogy e földön sohasem láthatjuk ö*<et viszont, hanem avval is biztatnak, hogy másként és másutt találkozhatunk majd velők. Az egymást igazán szerető lelkek talál- kozhatásának reménysége a legszebb gondolat, amelyet az emberiség valaha termelt. Midden vigasztalni akaró vallás hirdeti ezt és a legtöbb, a dolgok mélyére hatolni akaró, bölcselem foglalkozott evvel A régi bölcselők közt a nagy Plato volt az, aki meggyőződéssel hirdette, hogy az egymást igazán megértő és szerető lelkek, akik bármiféle földi akadály, társadalmi előítélet vagy gonosz ármány miatt nem egyesülhettek egymással, vagy akiket a halál szakított el egymástól, egykoron rátalálnak egymásra és egymásé lesznek. És amaz isteni ember, Jézus is, János evangélista szerint ezekkel a szavakkal vigasztalta csüggedő tanítványait; „felveszlek titeket én magamhoz, hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.“ így hát elhunyt szeretettéinkre gondolva mi is mondjuk a magyar költővel: „Ha nem itt. Akkor majd ott, Uram legyen meg A te akaratod!“ Huszágh Gyula szécsényl ev. lelkész. 738
