Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-10-23 / 42. szám
készei, erről a dicséretreméltó, humánus akcióról tudomást véve csüggedten lógatják a fejüket és azon tűnődnek, miért kell nekik minden segítség reménye nélkül kinlódniok, mikor ők épúgy rászolgáltak a szeretetteljes felsegitésre, mint bányakerületi lelkésztársaik?! A tűnődésre nincs más felelet, mint az, hogy a saját maguk tehetetlensége ennek a nem egyenlő mértékkel való mérésnek az oka. A bányai egyházkerület sem a maga jószántából hasította ki egyéb célok félretételével a 10.000 koronát, hanem arra mondhatni rákényszeriterték azok, akik nem restelkedtek kérni, mikor látták, hogy ha nem kérnek semmit nem kapnak. A többiek nem kértek, tehát nem is kaptak. De miért nem kértek? Azért, mert mindenkinek a kerületi gyűlésen szava nincsen. Csak azoknak, akiket oda hivatalosan kiküldenek, azoknak pedig egyéb dolgaik voltak, mint segélyek kihasitására akciót indítani. A többi kerületekben nincs a lelkészek érdekeinek hathatós szószólója nincs meg az összetartás és a szervezettség, amelynek szívós törekvései végül mégis sikerre vezetnének. Ezen az állapoton nem lehet segíteni, mert egy kerület lelkészei sem húzhatnak ki a kabátjuk zsebéből egy hadvezért, aki fizetésrendezési igényeiket diadalra juttassa. Azonban vezető egyéniségek híján okos szervezkedéssel lehetne valamit lendittetniök a dolgaikon. Mihelyt a szervezkedésre gondolunk, mindjárt eszünkbe jut a mi lelkészegyesületünk. Nem annak a feladata volna ilyen kérdésekben az irányítás szerepére való vállalkozás? Nem az élt eddig fizetésrendezési mozgalmakból és memorandumokból, melyekkel a nyilvánosságot foglalkoztatta, most azonban mikor valami kézzelfoghatót kellett volna kiküzdenie — sehol sem található. Amit a bányakerületi lelkészek kiküzd- hettek a kerület többi faktorainak a belátásával, azt megtehették volna a dunántúliak, a tiszaiak és a du- náninneniek is, ha volna vezér, aki az egyes hadseregek mozdulatait irányítaná és szabályozná. Csakhogy a lelkészegyesület későn ébredt. Eszméket nem tud produkálni, csak mások által produkált eszmékből él, kedvenc gondolatait nyaggatja évről-évre s még ma is azon tori a fejét, hogy kell-e Budapesten Hospiz vagy nem? A népszerűség is jó volna, viszont a fölfelé való posszíbilitást is meg kell őrizni! E két ellenlétes pólus között akcióképtelenül hányodik-vetődik szegény egyletünk, mint kormányos nélküli hajó. A bányai egyházkerületi lelkészek sikere a lelkészegyletí vezetésnek a katasztrófája és csődje. A többi három kerület lelkészeire nézve ez az esztendő teljesen elveszett azért, mert a lelkészegylet legfeljebb a bányaker. közgyűlés idejére ébredt arra a gondolatra, hogy ilyen segélyezési akciót keresztül lehet és keresztül kell vinni. Ha azonban a lelkészegyesület eszméi csak a bányakerületi közgyűlésre érnek meg, nem sok értelme van annak, hogy más kerületbeli lelkészek is támogassák ezt a fejetlen, agyaglábú, tehetetlen kolosszust. 659 Az elveszettnek látszó játszmát csak egy módon lehet megnyerni. Ez a mód az, hogy azt amit a kerületeknél erre az évre három kerület lelkészei végérvényesen elvesztettek, be próbálják hozni az egyetemes egyháznál. Mivel úgyis minden kerületre nézve az egyetemes egyház pénztára a bőség szaruja, az a kérdés, nem vehetné-e át az egyetemes egyház a kerületeknek adandó dotáció terhére azt a kötelezettséget, hogy a háborús viszonyok és drágaság által különösen sújtott lelkészeket egyforma kulcs szerint az eddiginél hathatósabb módon valamennyi kerületben segélyezze ?! Ezt az eszmét ingyen és bérmentve tisztelettel nyomatékosan a lelkészegyesület vezetőinek a figyelmébe ajánlom és csak azt kérem, hogy az egyetemes egyház ügyrendje által megszabott módon legyenek szívesek még a javasatok előterjesztésére kitűzött időben a megfelelő indítványt az egyetemes felügyelő ur ő méltóságának megtenni. Hogy a nyújtandó összeg ne kegy és jutalomdij legyen, hanem annak a kiosztásánál objektiv szempontok érvényesüljenek, nem ártana, hogyha az egyesület azokat az elveket is körvonalazná, amelyek szerint a segély megállapítandó. Végül meg kellene jelölni az egyet, egyház háztartásában azokat a forrásokat is, ahonnan egyházi érdekek veszélyeztetése nélkül az ezen segélyekre kihasítandó tetemes összeg vehető. Ez az a megoldás, amelyre az előttünk álló tények logikája kényszerit bennünket. A bányakerűleti megoldás áldását csak ebben a formában lehet valamennyi küzködő lelkészre kiterjeszteni. Nagyon jó volna, hogyha a lelkészek különösen pedig a lelkészfizetésrendezés ügye iránt érdeklődők s azok, akik a szegénység terhét nyögik, némi szelíd nyomást gyakorolnának ebben az irányban a lelkészegyesűlet vezetőségére. Nem szokás szerint ezerféle gondolat és eszme termelése a cél, hanem annak a nagyon reális feladatnak a megoldása, hogy mennyi pénzt tud egyházunk a lelkészek helyzetének a pillanatnyi megjavítására fordítani. Azért az álmodozókat, a népszerűség hajhászókat, a kákán csomót kereső okoskodókat most lehetőleg otthon kell hagyni — s az energikusakat kell az első sorba engedni. Az osztozkodásnál azután legyen azoké az első rész, akik önmagukat megtagadva nem sokat beszéltek, hanem hűséges diadalra juttatói voltak az ügynek. A helyzetre jellemző, hogy a segítséget már egy püspökünk is égetően szükségesnek tartja. Gedtily Henrik tiszaker. püspök ugyanis arra a szokatlan, igen szimpathikus, eredményében azonban felette problematikus lépésre szánta rá magát, hogy körlevélben kérte meg az egyházakat: gondoljanak lelkészeik és tarikóik szorult helyzetére és igyekezzenek rajtuk tehetségük szerint segíteni. Elvégre ezek nem vihetik a fórumra rongyaikat. A szentek közösségének keli szeretetteljesen gondjukat viselniök s megóvni saját lelki 660
