Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-08-07 / 32. szám
32. szám. meke van. M.kor a beteg észreveszi, hocy az orvos közelebbi dolgok iránt érdeklődik, figyelmezni kezd. Ekkor aztán lehet kérdezni: kicsoda ön ? — Gyári cipész. Elve'Ztette az egyik lábát. De azért nemsokára megint csinálhatja a cipőket. — Ekkor aztán nevetni kezd a beteg, mert az ő laikus eszével azt hiszi, hogy aki egyik tagját elvesztette, az örök időkre munkaképtelen marad. Mikor aztán meggyőződött róla, hogy még igenis fog dolgozi i. akkor meg azt mondja : de munkát meg nem fogok kapni ! Mondjuk akkor ezt neki: kedves barátom, bizza azt csak ránk. mi majd szerzünk magának munkát. És ha az ember ezt a „szociális vizit“-et naponként megismétli, különösen a kötözésnél van erre alkalom és idő, néha '/„ óra is, idővel úgy tap sztalja az ember, h^gy a beteg szemei ragyogni kezdenek, mintha újjá éledne, midőn eljutott ama meggyőződéshez: mégsem leszek én haszontalan nyomorék örökre; fogok majd újra dolgozni, lesze < még én legény a i áton, mint valaha ! — Állítsuk ezt az erkölcsi nyereséget népünk szemei elé. Nem is lehet szavakban és értékekben kifejezni. Ezt nyerjük, ha hivatalos munkánkat szociális sikban kiszélesítjük. (Folytatjuk) tindrcffv Jáno.t. r»r*rw»j-u~i»-■- 'n~ir^~w»_r>.rr«-i-i~i~ ..Pi rm ~n------------A z tűz ét illBtijji mázolom kérdéséről. Nem én akartam, de megtörtént: polémia keletkezett. E I; p 27 számában megjelent cikkemre ketten is válaszoltak: Kozlay Kálmán és Marcsek János. Kényszerítve érzem magam a válaszadásra, mert oly húrok pendültek meg, amel.eket visz^ang nélkül nem hagyhatok. Marcsek lelkész úr cikke későbbi keletű ugyan, de legyen szabad mégis előbb erre válaszolnom. Itt nincs nem lehet sok szavam, ö velem szemben ellen tétes álláspontot képvisel, azonban minden sorából szeretet beszél. Szeretet az ügy, az egyhá', a más meggyőződésben élő iránt. A szetetet pedig mindeneket elfedez s a komoly munkálkodás a nézeteltérések mellett is „egyesíteni fog bennünket." A saját meggyőződésem igazolása azonban itt szükséges, ahol Kozlay lelkész úr soraira válaszolok. Tulajdonképen köszönettel tartozom neki. Minden sora az én álláspontom helyes voltát igazolja, habira cikk nem ezzel a célzattal Íródott. Kezdjük az elején. A cikkíró úr azzal vádol meg, hogy e kérdés felvetése ma időszerűtlenebb, mint valaha. Én ugyan e felől nem nyilatkoztam, sőt nem is én vetettem fel a kérdést, de hogy a dolog nem időszerűtlen, azt állítom. (Nem tudom, hogy cikkíró úr mitől teszi függővé az időszerűségét?) Ellenkezőleg: a kérdés talán túlságosan időszerű; és pedig az egyház szempontjábó1. Már sokszor megírták azt az igazságot, hogy a világháború különösen szellemi téren mindenféle munkálkodást megakasztott, mindeféle fejlődést visszavetett. Érzi ezt az egyház is s érzi arról az olda'ról is. miszerint mindazok az áramlatok, amelyek megrontására, sőt halálára törekedtek, most mintha elhallgattak, elcsitultak volna. Ez a nyugalom azonban csak időleges. A háború után minden szellemi irány a maga újra éledését várja. Csak nemrég beszéltem egy szocialista érzelmű katonatanitóval, aki áradozva beszélt ne^em arról, hogy a béke az ő eszméinek a diadalát fogja meghozni. Új hajnal hasadását várjuk mi keresztyének, illetve magyar evangélikusok is. Hisszük, reméljük, hogy egy jobb jövőre virradunk. Ez azonban csak úgy következketik be, ha az új szellemi harc felövezve talál bennünket. E cél eléréséhez pedig szükségesnek tartom, hogy az egyház minden rendelkezésére álló potenciát magába o vasszon, illetőleg felhasználjon. Nem szabad engednie, hogy azok bármiféle más — mégis csak mellékesebb — célo-' szolgálatába szegődjenek. Ha cé/t akarunk érni, egységes, erős, öntudatos lutheranizmusra van szükségünk. Erre gondolok én, amikor arra az álláspontra helyezkedem, hogy az ifjúsági munkát — és épen az intelligens ifjúsággal való munkát — az egyháznak kellene kezdeményeznie illetve végeznie s ezekért tartom a kérdést épen most időszerűnek. Következik az egyházintlanság kérdése. Én ugyan a „felekezetközi“ jelzőt használtam, de ha ez jobban tetszik, elfogadom. És ha úgy állifjuk élére a do’got, akkor a Kozlay úr cikke révén szinte ezt mondhatnám: igen egyháziatlan a diákszövetség. Ezt legélesebben a cikkíró úr írás i bizony it j t. Ha valahol egyháziasságot „hivatalos vignettának“, hitvallást „Gebrauchsanwei- sungnak“ tudnak minősíteni, ott talán még az „egy- háziatlan“ kifejezés is enyhe. Ami már most azt illeti, hogy a mozgalom a* legelőkelőbb és leghivatalosabb körökből már sokakat megnyert (ez lenne a hivatalos akceptálás), ahoz is lenne néhány szavam. Minden fiatal intézménynek természetes törekvése, hogy az arra illetékes helyről a hivatalos szentesítést megkapja. Joggal teszi azt a Diákszövetség is, valamint azt is, hogy eredményt érve hivatkozik reá. így tett velem szemben Kozlay úr is. Azonban van egy érdekes tapasztalatom a felsőszelii diákgyülésről, ahol két év előtt jelenvoltam. A gyűlés prograinmján több teológiai tanár, illetve irodalmi tevékenységet kifeitő lelkész neve szerepelt annak kilátásba helyezésevei, hogy e'őadást fognak tartani. De csodálatosképen még csak el sem jöttek, pedig ott voltak egy ugrásnyira Pozsonyban és a környéken. Az nem tartozik rám, hogy mi módon kerültek neveik mégis a programmba, azt azonban talán mindenki elhiszi, hogy ők eléggé hivatalos körből valók. A hitvallást pedig én nem tekintem használati 502 501
