Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-22 / 21. szám
s hitlanáruk Homola István lelkész alkalmi beszéde után Steller Árpád nyug. kir. táblai bíró, egyháztanácsos, mint a püspök úr által kiküldött kerületi biztos, szép, buzdító beszédet mondott az ifjúsághoz, megköszönve a hittanárnak sikeres, eredményes munkálkodását. Majd ezután Ruttkay László főgimnáziumi VIII. osztályú tanuló az ifjúság nevében szép búcsúbeszédet mondott, melyet tartalmánál fogva egész terjedelmében leközlünk, tanulságul arra, hogy ahol ily lelkes vezetők állanak az ifjúság élén, ahol ily szellemet csepegtetnek az ifjúság leikébe s ahol ily meggyőződésű ifjúság lép ki az életbe, ott nincs aggodalomra ok, a bizonytalan jövővel szemben. Kedves Barátaim! Akik egy oltár előtt járulunk az Úrnak szent vacsorájához, akik egyenlő tanokat vallunk életünk zsinórmértékéül, mi: a főreáliskola és a főgimnázium ág. h. ev. ifjúsága búcsúszóra gyűltünk össze a mai napon. Búcsúzni jöttünk szeretett lelki vezetőnktől és búcsúzni jöttünk egymástól is. Egyre jobban közeledik az idő, amikor ennek a zavart, viharral teli iskolaévnek végére érünk. Mondhatni fegyverzaj közepette szedtük magunkba ebben az esztendőben a tudás kincseit, hiszen nekünk jut osztály részül a a főid urának hosszú évezredekre terjedő életében, hogy tanúi lehessünk az emberiség legnagyobb küzdelmének, hogy földrészek lázas remegését érezzük lábunk alatt. Talán egy egészen más világ fog kialakúlni e tüzpróba után és ennek az új világnak mi leszünk első, békében küzdő katonái. Addig azonban még igen sok fog történni, hiszen beláthatatlan az útja az emberiség sorsát intéző végzetnek. Azonban reméljük, hogy ha az isteni kegyelem nem hagyott el minket eddig, velünk fog maradni ezután is. Hogyha a nyári naptól leperzselt lomb lehull majd a fákról, ha eljő a gyümölcstermő ősz, ti K. B., újra visszatértek az iskola falai közé, hogy a munkát ugyanabban a körben és ugyanott folytassátok. Velünk azonban már nem fogtok találkozni. Mi igazán búcsúzni jöttünk a mai napon. Az idők múlása az emberi élet egy új szakához hozott minket. Egy olyan szakához, amit igazi életnek nevezhetünk olyan értelemben, hogy ott a lelki és szellemi vezetők védőszárnyai alól kikerülve, a saját belátásunk és akaratunk szerint keljünk szárnyra abban a minden irányba szabad utat engedő légkörben, amit nagyvilágnak nevezünk. A szárnyakat pedig a repülésre itt kaptuk az iskolában, itt lettünk felnőttekké, férfiakká. Mikor a konfimáció ünnepén először részesültünk az Úrvacsorában, egyházunknak lettünk felnőtt tagjaivá, most pedig, amikor az érettségi bizonyítványt kapjuk meg, a felnőtt emberek soroznak maguk közé. A világi tudományok elsajátítása adják meg nekünk azt a jogot, hogy belépjünk az életbe, de mit érne minden tudás, ha közönyösek és tudatlanok maradtunk volna mindabban, amelyek emberi méltóságunk alapját teszik, amelyek „a rri atyánk dolgai?“ Itt oltották s: ívünkbe az élő hitet, ami a búban, bajban föl331 emel, a sorscsapások között megvigasztal és ami a a legfőbb, — amelyik megmutatja az ember célját a földön: a tökéletesedésre való folytonos törekvést az örök élet reményében. Evangélikus vallásunknak megértése, átérzése és a szabályai szerint való élés: ez lesz alapja földi életünknek. Ezt az alapot pedig itt szereztük meg a hit- tani órákban. Mert az elsajátított tudományok közül igen sok el fog mihamar enyészni, hanem azoknak a tiszta igazságoknak, amelyek a mi vallásunk tanításaiból fakadnak, soha sem szabad elmúlniok a mi lelkűnkből épúgy, mint ahogyan örökéletüek azok a világra nézve. De érezzük, hogy különösen szükség van ezekre a tanításokra ma. Itt az idő, amikor az emberiség újra megtanúlt imádkozni. A hitetlenek jámbor pietis- tákká váltak, akik eddig nem ösmerték Istent, ma megtalálták, az idegen isteneket bálványozó túlfinomúlt modernek ijedten menekülnek ma az egy igaz Isten templomába, — csak egy része az emberiségnek nem változtatta meg a meggyőződését, azok, akik rendíthetetlenül hittek eddig is. Ha a mai ember sorsát szemléljük, önkéntelenül is eszünkbe jut a régi görög mithologia mondája Ikaruszról. Amikor az ifjú Ikarusz csodás szárnyakat érzett oldalain és a harmadik nagy elemnek, a levegőnek birtokolása által a föld korlátlan urának képzelte magát: elragadta a nagyravágyás. Nem hallgatott a józan mérséklet, a felmagasztaló alázatosság intő szózatára, hanem egyre magasabbra-magasabbra tört a napfényes, üdekék levegőben. Már-már elérte a napot, azt a napot, amely éltető világosságot adott neki, amikor a megláthatatlannak perzselő melege megolvasztotta szárnyai viaszkját és Ikarusz lezuhant oda, ahonnan gőgje elragadta: a földre. Ugyanez a sorsa a mai emberiségnek is. Tudásában bizakodva elvetette a föld ura az isteni törvényeket, sőt letagadta Teremtőjének Btezését is. És ime az ő végletekbe ragadó dölyfének szárnyait is megolvasztotta valami emésztő, romboló tűz: a halált- ontó ágyúk tüze. Ebben a világégésben megperzselte szárnyát a magasra törő ember, lebukott és keserves áldozatok árán eszmél rá a bibliai mondás igazságára : „Legyetek alázatosak!“ És ez a feleszmélés megrázta az emberiséget. Azért sejtjük, érezzük és akarjuk mi, akik szemlélői vagyunk ennek a forrongásnak: hogy a béke napjaival egyszersmind egy megújúlt világba lépünk majd. Ma diadalut üli az élő hit igaza és mi, akik most lépünk ki az életbe, büszkék vagyunk, hogy ilyen nagy megújhodásnak leszünk első harcosaivá. Az Isten és élet zászlaját, amit évezredeken át büszkén hordott maga előtt az emberiség, mi sem fogjuk hagyni elejteni. Erős Ígéretet teszünk, hogy az iskolában magunkba fogadott tanításokat igyekezni fogjuk erőnkhöz mésten megvalósítani, hogy igazi ev. keresztyén életet fogunk élni és a szeretet belmissziójának tettrekész harcosaivá leszünk. Nektek pedig, kedves barátaim, akik még itt maradtok, örökségül hagyjuk azt a kérést, hogy legyetek: továbbra is buzgó evangélikus diákok és elvárjuk, hogy ha elhagyjátok ti is az iskolát, az általunk tett ígéretet a saját nevetekben megújítsátok. De mielőtt búcsúkézszorítással elválnánk egy332
