Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-17 / 16. szám
16. szóm. ment dolgunk, természetesnek vettük s nem kellett se az Isten, se annak szent fia. S ha rosszra fordult sorsunk, akkor se igen kellett sokaknak, vagy legfeljebb arra, hogy ös emberi szokás szerint legyen kire tolni a baj okát, legyen ki ellen zúgolódni . . . De egyszer csak megharagudott az a türelmes, jóságos atya. S azokkal az érzelmekkel, melyekkel a béke boldog napjaiban egymás életét keserítették az egyes emberek, azokkal sújtott le egész népekre, mint az ótestamemtombeli haragvó Jehova, s valamennyien megérezziik dorgáló kezének súlyát. S most ebbe a dorgáló kézbe fogódzunk, mely nem kellett, mikor áldástosztóan nyugodott fejünkön; most az Isten haragvó orcáját keressük, melyre nem néztünk fel, mig szeretetteljesen mosolygott le ránk; most csak Ö benne bízunk, kinek létét eddig talán fölényesen tagadtuk; most szárnyaszegetten ahhoz menekülünk, ki magához hívta a fáradtakat és meg- terhelteket s nem a bethlehemi jászolhoz sietünk repeső szívvel, hanem a golgotái kereszthez zarándokolunk megtört lélekkel. Mert a boldogtalan ünnepe a nagypéntek. Boldogtalan embernek a szép, boldog, csillogó karácsony csak növeli buját, baját és sok-sok keserves, vigasztalan könnycsepp futott végig a gondtól, fájdalomtól, nélkülözéstől barázdált arcokon és hullott le a hideg földre karácsony szent éjjelén, ott kint a zúz marás lövészárkok mélyén, itt bent a kórházak gyötrelmes kinágyain s otthon a ragyogó karácsonyfa alatt, ahonnan hiányzott valaki, talán a legféltettebb, talán a legnélkülözhetetlenebb, de mindenesetre a sziveknek a legdrágább. Semmi sem emelte a könnytől elfátyolozott szemeket fel a magasba, hiszen az angyalok is megrettenve rebbentek vissza a fényes mennyországba, mert az ágyudörgés és a halálorditás vad zsivaja ajkukra fagyasztotta a mennyei szózatot: „Békesség a földön és az embereknek jóakarat!“ . . . A boldogtalan ünnepe a nagypéntek, a gyász, a szomorúság napja. Ez felemeli a könnyes szemeket a Golgotára s még magasabbra: a keresztfára s azon a kinban vergődő, töviskoszoruzta Megváltó glóriás alakjára . . . Oh, hányán kisérik most a gyötrődő Istenembert Getsemáné kertjébe és szivük keservéből, lelkűk kétség- beeséséből, szomorúságuk tengeréből vele kiáltanak fel az Űrhoz: „Oh, Atyám, ha lehetséges, múljék el e pohár én tőlem I“ De vájjon sokan, vannak-e az erősek, kik vele folytatják is: „De mindazonáltal, ne úgy legyen, amint Atyám én akarom, hanem amint Te akarod.“ S hányán visznek ma a Megváltóéhoz hasonlóan nehéz keresztet vállaikon az élet gyötrelmes kálvária- utján; hányán roskadnak le — mint Ő — az elviselhetetlen teher súlya alatt; hányán állják ma körül a fájdalom tőrével szivükben a gyászos keresztfát s ke245 resnek balzsamot, gyógyulást az Ö kínjai, az Ö fájdalmában . . . Oh, és mennyi vigasz sugárzik ma onnan szerte e világra! A halálos kinban a keresztfán vergődő test hány nehéz szenvedő sebesültnek enyhíti fájdalmát s a földi por, a földi kín és szenvedély fölé emelkedő fenséges lélek, hány haldoklónak mutatja az utat ama fényes hajlékok felé, hol a halhatatlanság koszorúja s az üdvözültek boldogsága lesz osztályrésze azoknak, kik egy szép, egy szent, egy fenkölt eszme martyrjai lettek. S a keresztfa tövénél a fájdalomtól összeroskadó anya, kiről fia utolsó perceiben oly szeretetteljesen gondoskodik, nem-e vigasz annyi számtalan elhagyatottnak, özvegynek és árvának, és Ígéret nekik, hogy aki nem feledkezik meg a mezők liliomairól, az őróluk is fog gondoskodni. Igen, a megdicsöiilt Istenember glóriájának minden sugara vigaszt, enyhülést, megnyugvást, balzsamot és gyógyulást visz a megtört, a lesújtott szivekbe, hiszen „kiknek zokogás közt hull könnyeik árja, azoknak küldetett vigasztalására.“ S aztán! . . . Nagypéntekre jön a husvét vigasztaló, boldogító, fenséges ígéretével a föltámadásnak, az örök életnek, a viszontlátásnak ott túl, a csillagok miliárdjai fölött, hol azok, kik itt vetettek könnyhulla- tással, aratnak felséges, soha el nem múló örömet és üdvösséget. Igen, ezidén a nagypéntek az emberiség ünnepe, a gyász, a szomorúság, de egyszersmind a mennyei vigasztalás megszentelt napja! Kint/.lerné Soícz Inez. IRODALOM. Beszédek és imák háborúi alkalmakra. 2 kötet. Összeállította ár. Lencz Géza. Debrecen, Hoffmann és Kronovitz kiadása. Ára 5 korona. Ezt a 332 oldalas szépen kiállított kötetet bizonyos tisztelettel vesszük a kezünkbe. Ez a kötet is szép és crtékes dokumentuma lesz a háború után is ;t ref. egyház igehirdetésének. Majdnem hetven különböző beszéd és imádság között van hosszú is* rövid is, szép és kevésbé szép is. Van köztük egy pár jellegzetes ref. beszéd. Egyike a legszebbeknek Baltazár Dezső dr püspöké. Az Országos Ref. Lelkészegyesület lapjának a szerkesztője elismerésre méltó munkát végzett azzal, hogy a lelkészek háborús igehirdetése számára ilyen centrumot teremtett. Az egyes beszédek felemlitésére és egyenként való megbeszélésére sajnos, nincs terünk. Ehelyett inkább egy pár nem annyira a kötetre, mint egyéb vele kapcsolatos dolgokra von. megjegyzést fogunk megkockáztatni abban a reményben és azzal a fenntartással, hogy ezt senki sem fogja az előttünk fekvő 246
