Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-24 / 4. szám
6. oldal. Evangélikus Lap. 4. sz. Ezért tanult, ezért dolgozott. Bántotta őt is, mint Czvittingert, a becsmérlő vélemény nemzetéről, mellyel gyakran találkozott, a mellyel gyakran kellett szembe- szállnia, de — úgy látszik — siker nélkül. Hogy kéz- zelfoghatólag bebizonyíthassa a maga és nemzete igazát, fogott nagy munkájához, a melynek tervezetét és bevezetését 1745-ben Altonában „Prolegomena Historiae Hungaricae literariae“ címen kiadta. Nagy részletességgel közli ebben tervét és tervrajzát a nagy műnek. Igazán megindítók azok a sorok, melyekben lelkesedéssel bizonyítja, hogy a magyar nemzetnek is van képessége és fogékonysága a művelődésre és tudományra. Kár, hogy oly fiatalon kellett búcsút vennie az élettől. Talán túlzás az az állítás, hogy ha neki elegendő ideje lett volna, a magyar nemzet birtokába jutott volna annak, amit körülbelül most is nélkülözni kénytelen: egy rendszeres művelődés történetnek; de vakmerőnek még sem mondható. Benne a nagy tudomány nagy lelkesedéssel párosult, a könyvismeretek gazdagságát támogatta a tapasztalat kincsesháza. A gazdag és becses anyag, melyet Rotarides buzgalma és szorgalma fölkutatott és összegyűjtött, nem veszett kárba teljesen. Olyan férfiúnak jutott a kezébe, aki megértette Rotarides terveit. Sajátságos, hogy ez is evangélikus lelkész: \kallaszky Pál Jols- váról. Ö nem tartozván már az első munkások közé, csupán mint Rotarides munkásságának folytatóját említhetjük meg. Müve 1785-ben jelent meg „Conspectus reipublicae literariae in Hungária“ czimen. Rendszeres, bár nem teljes munkájában ő is annak a véleménynek ad kifejezést, hogy a magyar tudományos élet történetének megírása nemzeti feladat. * íme a magyar irodalomtörténetírás első munkásai! Mindannyian evangélikusok és mindegyiköket a hazafias érzés késztette munkára. A nemzeti becsület védői és az evangélikusok hazafiasságának hirdetői ők. Amazért a magyar nemzet, emezért egyházunk tartozik irántuk hálával és tisztelettel! „A keresztelés.“ * E cím alatt a múlt számban Sz. L. lelkésztestvér igen aktuális kérdést pendített meg. Még theológus koromban hallottam, hogy szentségeink opus ope- ratumokká, sablonos ceremóniákká kénytelenek válni. E tényleges bajon egyházunk haladása érdekében segítenünk kell. Magára a bajra, sebre Sz. L. iró helye* Örülök, hogy a lapunk 2. számában közölt cikk érdeklődést keltett s hogy most régi agendákra való hivatkozással bizonyítja a cikkíró, hogy a keresztelésnek az egyház előtt való végzése régi jó protestáns szokás. Én a keresztelés végzésére a vasárnap délutánt ajánlottam, a cikkíró pedig a délelőtti istentisztelet előtt végzi. Ez nem fontos különbség. A fontos az, hogy a viszonyokhoz való okos alkalmazkodással a gyülekezet jelenlétében végezzük a keresztelést s hogy abból az egyházunkra is áldás háramoljon. Szerk. 1914. január 24. sen mutatott rá, amikor konstatálta, hogy „csak azok vannak a keresztelésnél, akiknek föltétlenül ott kell lenniök. Sőt gyakran még azok se“. Annak oka pedig az, hogy letértünk a reformáció útjáról, amely a keresztelést az egész gyülekezet jelenlétében szolgáltatta ki. Nem is lehet mást várnunk mint közönyt, amikor e fontos szertartást oly alkalmatlan időben végezzük, mint délelőtti istentisztelet elvégzése után (igy van az az Úrvacsorával is ott, ahol egyidőben végzik.) Ez idő általában a lelkészt, az egyházhíveket tekintve, nem alkalmas rá. A lelkész délelőtti istentisztelet buzgó elvégzésében annyira amennyire kifáradt, tehát az utána következő keresztelést csakugyan mint külsőleges ceremóniát végzi ugyanazon beszéd és más sablon kíséretében. De az egyházhíveket tekintve is alkalmatlan ez idő. Bármennyire ideális, hogy folytonosan tartózkodjunk imádság, szent dolgok mellett, nekünk reális valósággal kell számolnunk, t. i. az ember gyenge, gyarló, bűnös lévén — hogy profán kifejezést használjak — a hosszú délelőtti istentiszteletben jól lakik a mannával, siet haza felé nem érdeklődvén mi történik azután a templomban. Említettem, hogy letértünk a reformáció útjáról, igen, — nem tekintve az ókori keresztyén gyakorlatot, — vannak német egyházi ügyrendjeink a reformáció korából, amelyek szintén azt hangsúlyozzák, hogy a keresztelés az egész gyülekezet előtt történjék kivéve a szükségbeli házi keresztelést. így pl. a branschweigi ügyrend 1528-ból kívánja, hogy „az összes emberek idetóduljanak, különösen az értelmesebb fiatalság;“ a pomerániai ügyrend 1542-ből nagyobb érdeklődés keltése szempontjából jónak tartja, hogy „bizonyos órák állapítassanak meg délelőtt és délután és az összes keresztelések egyszerre végeztessenek el;“ a kurszászi ügyrend egyenesen követeli: „a lelkészek arra iparkodjanak, hogy a keresztelés az összegyűlt egyház jelenlétében történjék.“ *. Azonban Sz. L. úrnak az orvosságát nem tartom igen szerencsésnek. Nem helyes a reformátusok szokása sem : a délelőtti istentisztelet keretében végezni azt. Sz. L. orvosságát, mely szerint a kereszteléseket a délutáni elmélkedések helyébe tegyük, nem tartom szerencsésnek azért, mert az elmélkedések rendesen nem örvendenek nagy látogatottságnak, kiváltkép a férfi nemből. Legalkalmasabb idő véleményem szerint: reggeli istentisztelet előtt beharangozás előtt, amikor vallásos népünk jobbára akkor már régen templomban énekel. Persze, akkor a lelkész kénytelen lesz magvas, nem agendális beszédre készülni, belmissziói húrokat megpendíteni. Igaz, e forma nem segít benső hit és buzgóság nélkül, de mégis nagyobb a lehetőség a hitéletet ébrentartani. Én így kísérlettem meg egyházamban, beválik-e, Istenre bízom. Osusky Sámuel. * Caspari: „Die gesch Grundlage des Ev. Gemeindelebens“ 145. old.
