Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-08-15 / 33. szám
4. oldal Evangélikus Lap. 33. sz. 1914. augusztus 15. telmében, minden felavatott (rendes) lelkész és papi jellegű tanár mozgósítás esetén és háborúban szolgálati kötelezettségének a tartama alatt lelkész! teendőkre az egész fegyveres erő számára igénybe vehető.“ Ezzel most már körülbelül, tisztán áll előttünk a lelkészek katonai kötelezettségének a kérdése. Ha mégis megtörtént az, hogy egyes segédíel- készek, helyettes leikészek katonai szolgálatra behívattak, ezért a nagy jóindulattal és feltétlen törvénytisztelettel eljáró katonai hatóságokat gáncs semmiképen nem érheti. A hiba bizonyára azokban van, kiknek a rendszereiét és a tájékozottság nem túlságosan erős oldaluk, vagyis alighanem saját maguknak köszönhetik az őket ért „kellemetlenségeket.“ Véleményünk szerint sérelem ezeket sem érte. Mikor maholnap minden épkézláb ember fegyvert fog, akkor nem szabad azon sopánkodnunk, hogy egy pár lelkészt, vagy segédielkészt a katonák a maguk számára foglaltak le. Van ott rájuk olyan szükség, mint otthon! Igaz, hogy a harctéren a kötelességteljesités nem egy az „irodában“ kieszelt megindító és könnyfacsaró prédikációból, hanem soha nem sejtett és látott nyomorúságok közt való helytállásból, vigasztalásból, bátoritásból és lelkesítésből áll, hanem azért a mi hitünk szerint ezt a nehezebb munkát is nemcsak kötelességtudásból, hanem odaadással, teljes önfeláldozással fogják elvégezni azok, akiknek az a sors jutott, hogy a harctérre mehessenek, vagy a kórházakban teljesítsenek szolgálatot s majd szépen megköszönik, hogyha mi itt rajtuk sajnálkozunk s őket e szolgálat alól mentegetni igyekezünk! A lelkészegyesület alelnöke bizonyára nem tesz ezzel jó szolgálatot sem nekik, sem egyházunknak. Ezért, meg másért sem osztjuk abbeli aggodalmait, melyeket az „Evang. Őrálló“ 32. számában kifejezett. Ha vannak olyan segédlelkészek, akiket katonai szolgálatra beszólitottak, ne gondoljunk mindjárt arra, hogy — a helyüket kikkel töltsük be. A legkevesebb, amit megérdemelnek egyházuktól, az az, hogy ne rázzák le őket minél hamarább a nyakukról. Mivel katonai lelkészt fizetést kapnak, a fizetésükre nem szorulnak rá, annyit azonban bizonyára megérdemelnének, hogy egy-két havi fizetésüket félre tegyék számukra s mikor majd a háborúból visszatérnek, azt odaadják nekik. Az sem szenved készséget, hogy a helyüket másokkal betölteni csak ideiglenesen szabad. Ha valakin injuria eshetik, essen azon, aki itthon páholyból nézi az eseményeket s legfeljebb újságokból szagol puskaport. Aki a bőrét viszi a vásárra, annak legalább az a tudata legyen meg, hogy ha haza kerül, lerongyoltan nem kell segédlelkészi állásért querulálnia, hanem visszamehet a régi helyére. Ehhez, erre igazán felesleges minden „egyetemes intézkedés.“ Hisszük, hogy az egyházak kötelességszerűleg gondoskodni fognak a hadba vonult lelkészek családjáról is s nem várnak semmiféle kívülről jövő útbaigazítást e tekintetben. Minek azt fel is tenni, hogy akadna valahol olyan evangélikus egyház, amely ezekben a nehéz időkben meg tudná vonni a lelkészcsaládot megillető fizetést, amely a mai viszonyok között helyettesítésre költené azt a pénzt, ami lelkészének a családját a nyomorúságtól volna hivatva megmenteni. Ha van ilyen hely, arra való az esperes és a püspök, hogy intézkedjék s emberségre tanítsa a szenteknek „kötelességről és emberségről megfeledkező ilyen közösségét.“ Ezek azonban rémképek, melyeket egészen felesleges a falra festeni. El sem gondolhatjuk, hogy ebben a nagy időben, mikor mindenki odaadja a legkedvesebbjét a hazának s kész továbbra is áldozatot hozni érte, mikor az emberek saját szeretetöket minden hadba vonuló katonára átruházzák, abban a reményben, hogy az ő fiukat, testvérüket is úgy segítik mások, mint ők a másokét — akadjon egyház, mely megfeledkezzék lelkészének a családjáról. Az ilyen igazán megérdemelné, hogy szekták karjaiba kerüljön s a hitehagyás veszedelme köszöntsön rá. Egyházunkra úgyis csak szégyent és gyalázatot hozna. Nem irtunk volna ezekről a dolgokról, hogyha Raffay Sándor, az ev. lelkészegyesület alelnöke nem hozta volna szóba az Evang. Őrállóban ezeket a kérdéseket, ha nem irt volna már kétizben a lelkészek katonai kötelezettségéről és nem intézett volna nyílt levelet az egyetemes egyház és a kerületek elnökségeihez a lelkészt fizetések illetve a seg-cílelkészek helyének betöltése tárgyában. Mire való ezeknek a kérdéseknek a hánytorgatása ? Mire a katonaság eljárásának a kifogásolása, mikor a honvédelmi miniszter a legjobb indulattal intézkedik minden sérelmes esetben? Mire sürgős intézkedések követelése, mikor ilyenekre szükség nincs s hisszük, hogy nem is lesz ?! . . . Ha Budapesten olyan nagy szükség van a segédlelkészekre, akkor töltsék be ideiglenesen a helyüket, de ne alamirozzák az egyetemes felügyelőt, a püspököket intézkedésért. A mi egyházunk nem sir és sopánkodik. Mikor az egész test szenved, mint a haza egyik érzékeny tagja, vele szenved szó nélkül egyházunk is. A mi kötelességünk a vigasztalás és erősités. Ne rémüldözzünk hát, hogy mi lesz velünk! Ha egymást el nem hagyjuk, hanem segítjük és támogatjuk, akkor Isten segítségével túléljük ezt a megpróbáltatást is! Csak a haza viruljon és csak a hadseregünk diadalmaskodjék? Szimonidesz Lajos. KÜLÖNFÉLE. Hetilap rendes időkben is nehezen tud lépést tartani az eseményekkel. Háborúban ez még nehezebb. A harctéri eseményeket természetesen semmiféle formában nem kisérhetjük figyelemmel. Azt azonban lapunk barátai megtehetnék — 5 kérjük is őket, hogy tegyék meg —
