Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-25 / 30. szám
2. oldal 1914. julius 25. Evangélikus Lap. 30. sz. nem foglalkozik, hanem segíteni akar a lelkészeken — az irodaáltalány nyújtása által némileg valamennyi lelkészen — a nevelési pótlék által azokon, a kik erre leginkább rászorulnak és a tőkegyűjtés által az egyház jövőjében fenyegető veszedelem ellen keres biztosítékot. Ezen eltérés dacára mind a két javaslat megállhat egymás mellett, ha a Gyürky-féle javaslatban fedezetül megkívánt 3V<> pótadót a zsinat megszavazza. A zsinati bizottság javaslata ugyanis más forrásból merit, pótadóból az 1 és Va%-ra felemelendő közalapi járulékból csak r/o-ot, az állam által adott közigazgatási költségből azonban 137.720 koronát, melyből 70000 korona az egyetemes gyűlés által már meg van szavazva. A fedezet kérdésében tehát a két javaslat nem csinál egymásnak számba- vehető concurrenciát, ha csak azt a 10000 koronát nem vesszük, a melyet a Gyürky-féle javaslat az egyetemes egyház pénztári tartalékából kiutaltatni kér. Miután tehát a Gyürky-féle javaslat a zsinati bizottság javaslata mellett megállhat, ne úgy tessék agitálni, hogy a Sztehlo-féle javaslat mellőzésével a Gyürky-féle javaslat fogad- tassék el, hanem tessék a hiveket felvilágosítani, hogy a Gyürky-féle javaslat elfogadása azt jelenti, hogy egyházi adójuk egyenes állami adójuk 3 százalékával fel fog emeltetni és ha a hívek ezt az adóemelést lelkesedéssel megszavazzák, mi leszünk az elsők, akik a Gyürky-féle javaslat elfogadása mellett is síkra fogunk szállani. A zsinati bizottság által elfogadott javaslat ellen pedig ne méltóztassanak agitálni. Egyházunkban valami üdvösét alkotni amúgy is felette nehéz és azért ha már valamit alkottunk, azt megint lerombolni, meg nem bocsátható vétek. Ha ez a lerombolás önöknek sikerül, akkor fájó szívvel le kell mondanunk arról, hogy ezen a szerencsétlen evang. egyházon valamikép segíteni lehessen. Sztehlo Kornél. riunkára fel! Válságos időket élünk; a protestantizmus Magyar- országon mintha haldokolna. Tespedünk, lélekszámban napról-napra rohamosan fogyunk. És csodálatos nem is annyira azok döngetik egyházunk falait, akik minden vallásos felfogásnak ellenségei, hanem első sorban az a felekezet melynél a „positiv hit“ ugyancsak sarkalatos dogma, de amelyet mégis más felfogás, más világnézet jellemez: amaz „ős ellenség“, a római katholicizmus. Mintha renaissance korát élné! Következetes programmal, vas energiával és bámulatos sikerrel törtet ellenünk s mi elképedve, szinte tehetetlenül, letargikus álomba merülve nézzük, hogy szedik el gyermekeinket, hogy szorítanak le fokozatosan mindenhonnan. Alaptermészetem nem a pesszimizmus felé hajlás, de mindjobban és jobban megerősödik lelkemben az a tudat, hogy oly súlyos napok: nehezedtek reánk és még inkább nehezednek, melyeket csak az esetben élünk át, ha az álomból való felocsudás nemcsak a messze jövő remélt zenéje lesz, hanem már a jelenben bekövetkezik. Mert valóban itt az óra a felesz- mélésre! E nézetemmel nem állok egyedül. Itt is, ott is fel-fel hangzik a jelszó : munkára testvérek! Mind azt mutatja, hogy a pusztulás veszedelmes hideg szele szerte megcsapja arcunkat. Munkára fel! S örömmel látom, hogy a szent jelszó meg-meg mozgatja a lelkeket és nő a mentő sereg száma napról-napra. E jelszó alatt tömörültek f. hó 1-én Nógrád intelligens világi elemei, hallgatva lelkes esperességi felügyelőjük: Okolicsányi Gyula felszólító szavára, aki őszinte meggyőződéssel kimondta, hogy a világi intelligens elemekre hárul első sorban a kötelesség az egyházmentő munkában. És tökéletesen igaza van, mert a lelkészek magukra hagyatva bizony-bizony keveset tudnak elérni. S e tekintetben bizony nem egészen jogtalan vád érte protestáns urainkat, hogy közülük igen sokan egyházukkal jóformán egyáltalán nem törődtek s ha mégis, úgy a legtöbb esetben megelégedtek a gyűléseken való résztvevés, bár mindenesetre dicsérendő, de semmiesetre sem elegendő munkájával. Örülök, hogy épen a világi urak részéről történik e beismerés, mert reményt ad arra nézve, hogy ennek kapcsán az állapotok változása is beáll. Őszinte örömmel és reménykedéssel olvastuk annak idején Okolicsányi Gyula és sok más tekintélyes nógrádi úr felszólítását a munkára, tömörülésre egyházunk érdekében, örömmel a jelszót: „Mi protestáns világiak hárítsuk el vállainkról a nem minden alap nélkül odavetett szemrehányásnak elhangzó szavait, mely egyházunkkal való nemtörődömséggel vádol meg bennünket.“ Örömmel, de egyúttal reménnyel is, hogy ha a jó szándék nem marad csak a szándék és tervezge- tésnél, oly erőnek a forrásává lehet, amelytől egyházunk uj életre kelhet
