Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-16 / 20. szám
4. oldal Evangélikus Lap. 20. sz. gyakorlottságával olykor alpesi magasságig menő beszédeit. A nagy logikát Prohászka nem igen szeretheti, vagy csak nem akarja föláldozni közvetlenségét fölcsillanó s már-már megfogott új gondolatát — a logikáért? Rám olyan hatással volt, mintha Prohászka konferenciáinak csak célját tűzte volna ki: az első alkalommal beszélni fogok általában, a második alkalommal közelebbről Istennel és Jézussal való kapcsolatról, harmadizben pedig a kereszt teológiájáról . . . s mintha az e célokhoz való közeledést nem a logikára, hanem szabadon alkotó (van miből!) lelkületére bizta volna. Ő inkább alkotó művész, mint logikus. Pedig vannak sokan, kik a beszédet, ha még olyan kiváló is, de nem logikus, nem tudják élvezni, viszont a butaságnak is ujongva tapsolnak, ha logikus formában mutatja be magát, ily természetű hallgatói voltak Pro- hászkának is, kiknek ö „nem tetszett“. Viszont voltak többen, kik már jobb beszédeket is hallottak tőle (pl. Bpesten, Kassán, Fehérvárott.) A szigorú katholikusok liberalizmusával nem értenek egyet. Voltak olyanok kik Prohászka konferenciáiban sehogy sem ismertek rá a keresztény katholicizmusra: mást vártak. Ök azt tanulták, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit az egyház tanít — se főpaptól azt hallották, hogy a hit a szívnek Istenéhez való belső ügye. Hogy a vallásos igazságot meg kell élni, át kell tapasztalni, meg kell próbálni és e nélkül nem lehet vallásról beszélni — ezek idegen zengzetek annak, akinek vallása a nemkatholikusok elleni fanatikus gyűlölet.* És képzelem, mennyire nem tetszett egyeseknek, hogy Prohászka tiszteli, becsüli Viimos császárt „ezt az echt lutheránus embert“, mert prédikált bakáinak a bibliából ? (II. konf.) Nem tudom hányán vették észre, hogy történeti kereszténység (szándékosan irom ,,t“-vel) mellett szó esett „az én kereszténységem“-röl is? Vagy hogy a „Miatyánk, ki van mennyekben“-t a főpap úgy is szerette volna mondani, hogy „Miatyánk, ki vagy a szivemben!“ (I. konf.) Nem találtam Prohászka e három beszédben olyat, amit nyugodt lelkiismerettel nem írtam volna alá, mert amit mondott, az krisztusi, azaz keresztyén volt; de amit hallottam, azt nem tőle hallottam először, bár vJt olyan is benne. Sok igazság van Prohászka ama szavaiban, amit irói jubileumának ünnepén mondott el: „A magas gyertyatartónak az a sorsa, hogy azon a kis gyertyavéget is jobban látni, mint a mély völgyek pásztortüzeit s mivel én is egy ilyen történelmi gyertyatartón állok, azért az én gyertyavégem is jobban ötlik szembe, mint másoknak iz* A nemrégiben hallottam egy gyógyszerész ismerősömtől a következő igen jellemző esetet: Egy mézeskalácsos ember összeveszik valakivel s csúnyán lehordják egymást. Mikor már a mézeskalácsos kiadta mérgét és éppen a kegyelemdöfést készült megadni ellenfelének, a legmélyebb megvetés hangján igy szólt hozzá: „Te lutheránus!“ — mintha csak azt mondta volna: „Te rablógyilkos akasztófavirág!“ — Szent Isten, hogy taníthatják ezeket a szegény gyerekeket, ha ilyen kiszólás lehetséges?! 1914. május 16. zóbb polgári mécsesei.“* Hogy a mások polgári mécsesei közé a német evang. tapasztalati teológia számos képviselőjét is bele kell értenünk, az természetes. Mikor a templomból kijöttünk, egy buzgó templombajáró evang. hivönk azt kérdezte tőlem: „Hogy Istent, a vallási igazságokat meg kell élnünk, azt fejtette ki Prohászka II. konferenciájában. Öntől is ugyanezt hallom mindég. Maga tanulta Prohászká- tól, vagy Prohászka magától?“ „Nem — feleltem nevetve — közös forrásból tanultuk.“ Korántsem akarom evvel a tudós püspök eredetiségét és értékét kisebbíteni. Ha az eredetiség kérdését tulságba visz- szük, a szobrász művészt is le lehet kritizálni, hisz a márványt — nem ő csinálta. Utolsó konferenciája után fölkerestem a tudós püspököt a plébánián, hol szállva volt. Éppen a postán járt levelet föladni. Midőn pár perc múlva visszajött, barátságosan vezetett föl első emeleti lakosztályába s kedves egyszerűséggel és természetességgel ültetett asztala mellé, hol levelei s egyéb Írásai hevertek. Beszéltünk a modern emberről s vallásosságáról. Szóba hoztam, mily nehéz a modern embernek hinni és nekünk neki prédikálni; hogy ismerése, befogadása annyira intellektuális, hogy élményi úton alig akar leikébe fogadni valamit. „Úgy van, úgy ... — szólt a főpap meleg hangon — a modern ember befogadó képessége erősen intellektuális. Néha alig lehet másként, mint intellektusán át szólni hozzá. És ez a vallás lélekbe költöztetésének nagy kerékkötője. Mert a vallási megismerés élményi, tapasztalati, praktikus megismerés és megértés, tettben való megragadás és csak kevés részben intellektuális; intellektuális csak annyiban, hogy tudatos. És nékünk alkalmazkodnunk kell a modern ember megismerési funkcióinak természetéhez s amennyire lehet intellektusán is át közelíteni hozzá a vallási értékeket. Több vért, több erőt, több meggyőződést, több életet vinni a prédikációba! No meg a modern ember kényelmes is: az intellektuális megismerés kényelmesebb és rövidebb, mint a fáradságos élményi . . .“ „Mi a nézete Méltóságodnak a prédikáció külső modoráról“ — kérdeztem — „lehet-e szabadabb kitételeket használni, vagy ragaszkodju ik a templomi kenetes modorhoz?“** „Bizony sokszor érzem, hogy a kenetes modor köti közvetlenségemet. Mikor Selmecre jöttem, nagy teremben akartam beszélni, de nem volt. A zárdái terem is, hol a női lelkigyakorlatokat tartot* Fejérmegyei Napló 1912. deczember 25-iki számában ; „Prohászka püspök beszéde irói jubileumán“. ** Prochászka t. i. konferenciáiban használt ily kitételeket is: fogd be a szádat . . . inci-finci legényke ... a kereszt nem mészárszék ... ne dobáljatok a keresztyénség forrásába repedt, ócska fazekakat, piszkot szemetet, hanem tisztítsátok meg és üdüljetek belőle . . . például hozta fel Bakay bácsi és egy muzslai néni esetét . . . Citált továbbá a szószéken németül, franciául, latinul . . . stb. stb.
