Evangelikus lap, 1914 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-14 / 11. szám
4 o.ldal. Evangélikus Lap. 11. sz. 1914. márczius 14. botanikai múzeumok üvegszekrénye alatt a virágmagvak — mintául, ahelyett hogy kihoznók a napfényre, bevezetnők egyházi életünk mechanizmusába. És kérdem: nem volna-e szükséges, üdvös, ha egyházunk nem mint intézmény élné csupán a maga szervezeti életét vegetálva, pontosan adminisztrálva, mostohán államsegélyezve, hanem mint szellemi közösség is megnyilatkoznék, ha dogmatikai igazságainkat is igyekeznők a mai levegőben, a mai tudomány intenzivebb világításában bemutatni, megérteni és megértetni . . . ? így lehet annak a nagy anta- gonizmusnak gyökerét kivágni, mely a hivatalos egyház dogmatikáját s az értelmes, gondolkozásban gyönyörködő és éppen azért értékes lelkek felfogását elválasztja egymástól. Nem vesszük-e észre, hogy észrevétlenül szépen lesiklottunk a régi ösvényről ? A régi zsinatok symbolikus iratait felszívtuk s a formula concordiae-val, 1590-ben szépen le is zártuk dogmatikánkat, ajtaja elé hengerítettük a hítvallási kötelezettség kőszikláját ? A régi, patinával bevont igazságok „nebánts“ virágokká lőnek s ezekkel kövezzük agyon az egyéniséget, a gondolatszabadságot. Nem haladt a világ 1590 óta? Níncs-e szükség reá, hogy ezeket a hittudományi igazságokat a ma szemüvege alá helyezzük ? Én nem féltem a gondos vizsgálattól. Ám vesse mérlegébe az értelmes ész: csak súlyosságukról fogunk meggyőződni, nagyon szegényes volna s nagyon reménytelen a mi igazságunk, ha tartósságát, szilárdságát csak az a hét pecsét védelmezné, mely a szabadkutatás, vizsgálódás elől elzárná. A mi erőnk éppen abban van, hogy nálunk nincs kényszerkeresz- tyénség, hanem személyes, öntudatos. És a személyesség a mi egyházunk varázsa, ereje.* „Mi választott nép, királyi papság vagyunk.“ Ezt a gyönyörű elvet koboznók el, ha a szabadkutatás jogát megnyirbálnék. Ez a kutatás mindaddig, míg az a pozitív törekvés vezeti, hogy hitemet értelmem jóváhagyása által is erősebbé bensőbbé, hitvallásomat személyesebbé tegyem, csak áldásos, üdvös, erősítő lehet, mert személyes, öntudatos és meggyőzödéses hitet nevel; azonban a mint ez a kutatás aláaknázza egyházunk dogmatikai épületét, amint az a negativ, skeptikus törekvés vezeti, hogy megdöntse a régi és megmért igazságokat — ezeket a tartó oszlopokat — abban a pillanatban szembe kell állanunk vele! Egy kutatásnak van csak jogosultsága intra muros az egyház falain belől a positivnek! Épp ezért kérdéssé tehető: vájjon nem volna-e szükséges, ha a gondolkozni szerető egyéniségek — világiak és lelkészek — valami fórumon találkoznának a hitigazságok személyes értelmi felszívására?? Ahol * Úrvacsora-elméletünk is ezt fejezi ki. midőn élvezésének áldását egyedül a hívő léleiv személyes megtérésétől, bünbána- tának komolyságától teszi íüggővé s a kiszolgáltató személyét megfosztja a közbenjárói bitorolt méltóságtól. az egyházuk mélységes szeretetétől, de a megismerés vágyától vezetett lelkek találkozót adnának egymásnak s szembenéznének kétségeikkel, összemérnék felfogásaikat s a szellemi kohóban a színtiszta meggyőződés választódnék ki ? Valami ilyen sorompóba kellene összehívni egy kis mérkőzésre az ismeretszomjas és lelkiismeretes hívőket. Lehet, hogy ez túlságos bizarr, lehetetlen gondolat, de rámutatok arra a lehetetlen állapotra, amely megszületését elősegítette. Gondoljuk meg, hogy nemzedékek öltözködnek évről-évre a Lutherkabátba, akiknek nincs egységes, megszilárdult dogmatikai álláspontjuk, mert nincsenek egységes nevelő hatás alatt: a tanári katedrákon a legellentétesebb dogmatikai felfogások zűrzavarában nem tud differenciálódni az a lélek, amelyik érettségi bizonyítványa mellett is éretlen az önálló kritikai vizsgálódásra ; hiszen abban a korban mindenki impresio- nista. Idő kell, míg a kiilömböző hatások alól ki tud birkózni a lélek s választást tud tenni a plus és minus, a pozitív és negativ között. Ez a kezünk alatt levő kérdés első sorban a tanárokat érinti. A tanári kathedrákon az egyház hittartalmát kell ismertetni s a tanárok egyensúlyozzák magukat a tanszabadság, magyarul a gondolat-, a lé- lekszabadság és a konfessziószerű kötelezettség, a kathedra kötelessége között. Ám legyen meg a tanárnak privát véleménye: lélekérték az melyet meg kell becsülnünk, a hiba ott van — s ez ellen felemeljük tiltakozásunkat, — hogy ezek a privátvélemények az egyház közfelfogásának patentját hamisítanák magukra. Az a körülmény is nyugtalanító, ingató hatással van a lelkésznövendékekre, hogy az egyes tanszakok között mines kölcsönhatás, kicserélődés : pl. az exegesis olyan szép, okos eredményeket raktároz el a nélkül, hogy ezeket át lehetne vinni a dogmatika vámsorompóján. Ott van pl. a keresztségi formula. Az exegesis világosan kifejti jelentőségét, midőn a „bap- tizmát“' „bemerítés“-nek, az Isten közösségébe való bemerítésnek fordítja, mi pedig ma is az Atyának, Fiúnak s Szent-Lélek nevében keresztelünk! A bemerítés egészen más jelentőséget fejez ki, mint a keresztelés. Az lényeg, ez forma. Valljuk meg, hogy az ifjú Timótheusainkat odadobtuk a Robinson szigetére: éljenek meg, ahogy tudnak, hadd keressék ott a Péntek nyomait. így van ez. És így nem jól van. A kutatás szabadsága így csak egy privát lelki sport magánhasználatra, az igazságokat gyűjtögetjük, mint a használt bélyeget, de ezekkel mint értékekkel nem léphetünk fel a nyilvános egyházi élet piacán, ott gondosan vigyázunk a glédába-állásra az egyházi igazságok vonalán. Valami ilyen antagonizmust látok én egyházunk lelki életében, nagy áldás volna, ha ez csak az én szemem káprázata volna!
