Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-08 / 10. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 10. sz. 1913. március 8. Koehler arra utal, hogy a szétválasztás eszméje rendszerint a pozitivek táborából indul ki, ők tartják magukat Luther hű fiainak és a reformáció igazi örököseinek, mig ellenben a liberális irányuakat akárhányszor a bibliai evangélium tagadóinak bélyegzik meg a és következéskép kitessékelik az ev. egyházból. Ez ellen fordul Koehler és igyekszik kimutatni, hogy a két párt elszakadására semmi szükség, sőt hogy az egyenesen veszedelem volna. Hivatkozik arra, hogy azok, akik az elszakadás szükségességét hangoztatják, elvi hibát követnek el abban a tekintetben, ahogy a keresztyénség lényegét értékelik. így rendszerint túlbecsülik a vallásban az intellektuális elemet, mintha a tiszta tan volna minden. Pedig közismert tény, hogy a vallás tartalmát hasonlatokban és képekben sokkal inkább lehet kifejezni, mint logikai abstrakt formulákban, tudományos tantótelekben. Ezzel függ össze a hitvallások túlbecsülése. Bizonyára szüksége van minden egyháznak megfelelő hitvallásra, de azért nagy tévedés volna azt hinni, hogy a hitvallás betűjéhez való ragaszkodás már biztosítja az üdvösséget és hogy tőle függ hitünk értéke, mert a kér. vallás igazi lényege, hogy élet az Isten és emberek iránti szeretetben. Majd sorba veszi Koehler a vitás kérdéseket és kimutatja, hogy miért nem tudnak e téren a különböző pártok egyöntetű eredményre jutni. Figyelmeztet pl. arra, hogy az apostoli hitvallást az újkorban másképp magyarázzák, egyes helyeknek más értelmet adnak mint a keresztyénség első századaiban és erre kénytelenek is. Maga Luther járt ebben elül és a pozitivek követik őt épugy mint a liberálisok. így pl. a pokolba való leszállás eredetileg annyit jelentett, hogy Krisztus tényleg meghalt; az értelmet azonban az u. n. lutheránus orthodoxia lényegesen megváltoztatta, vagy a szentek egyessége eleinte úgy hangzott „hogy az a vértanukkal és különösen szentekkel való egyesség“, ami szintén nem felelhetett meg az ev. egyház álláspontjának. Nem felejtendő el az sem, módja Koehler, hogy a szétválás gyakorlatilag szinte keresztülvihetetlen. A liberálisok egyszerűen nem engednék magukat kituszkolni, mert hivatkozhatnak ki egy üdvös eszmét parlagon heverni hagyott volna, rövid idő alatt együtt volt Pesten az első „Dorkás-nő- egylet“. Miután azonban ennek tagjai nem enyelgő, játszi kecskegidák és őzikék, hanem komoly, tettre kész hölgyek voltak, elhagyták a „dorkás“ nevet és lett belőle a most már széles körben áldásosán működő Tábitha-egyesület. A példa vonz, t. h. és u.! A jó magot egy barátságos szellő áthozta a 80-as években a Dunán át hozzánk a budai ev. egyházba, hol annyi a szegény, de annyi, hogy talán Óbudán sincs több! Itt egyházunk akkori buzgó segédlelkésze, dr. Szabó Béla karolta fel a dolgot. Szónokolt, kért, könyörgött, írt, korteskedett addig, addig, mig néhány buzgó hölgygyei 1885-ben itt is megalakult, ugyanazon célra, mint Pesten, a budai ev. jótékony nőegylet. Szándékosan hangsúlyoztam ezt a három tulajdonságát, hogy t. i. jótékony és ev. és budai. Mert hiszen, ha nőegyletröl van szó, az természetesen nem lehet egyéb, mint jótékony. S ha napjainkban olvasunk egyetmást az u. nevezett jótékony egye sületekről, hol a jótékonyság abból áll, hogy a kínosan összekéregetett szeretetadományok az elnök, alelnök, 2—3 helyettes elnök, pénztáros, ellenőr, titkár, 1-ső és 2-ik jegyző, levéltáros és azok helyettesének díjazására fora kritikai theologia oly vívmányaira, melyeket a pozitív álláspont is kénytelen volt elfogadni. így pl. manapság mindkét táborban egyformán alkalmazzák a históriai-kritikai irásmagya- rázatot, a verbális inspiráció tanát pedig alig vallja még valaki. Ha a részletekbe hatolhatnánk, számos finom összekötő szálat találnánk a két tábor között, úgy hogy arra a meggyőződésre jutnánk, hogy a positiv és liberális jelszó nem jelent két áthághatatlan sorompót, hanem két egymást kiegészítő mennyiséget. Az ev. egyház bizony mindkét irányra rá van szorulva, ha meg nem akar merevedni. A két irány pedig felette sokat tanulhat egymástól. így a pozitivek megtanulhatják a liberálisoktól a kutatás bátorságát, mely csak az igazságot keresi és semmitől sem fél, tudva azt, hogy ez vég- elemzésben ép az egyháznak válik javára. Tanulhatják tőlük a hiterős türelmet más vallásokkal szemben és azt, hogy csalhatatlanoknak ne tartsák magukat és azért ne nyilatkozzanak elbizakodottan Istenről és az isteni dolgokról, hanem kellő szerénységgel hirdessék igazságnak azt, amit Isten kinyilatkoztatása a történelemben és saját lelkiismeretükben közölt. De a liberálisok is sok oly ösztönzést vehetnek a pozitivektől, mely áldásthozólag befolyásolhatja és fékezheti működésüket. Ilyen minden előtt az atyák hagyományosult öröksége iránti szent tisztelet, ilyen a biblia prófétai igéje való alárendelés oly esetben is, midőn az igazság nem is igazolható saját eszünk fóruma előtt, ilyen a bűn és a bűnösség érzelmének fenséges komolysága, ilyen a szeretettevékenység ereje, amint az a belső misszió számos alkotásában és intézményében megnyilvánul és végül ilyen az egyházi közösség iránti való érzék. Mivel egyházunk nem érzi és nem érezheti magút csalhatatlannak, tehát kívánatos benne minden időben a fennállónak a kritikája és a jobb újnak a keresése. Még magas feszültségeket, éles elvi vitákat is elviselhet egyházunk, remélve, hogy igy pattan ki a szikra, mely a haladás jele. De továbbá azért is egymásra van utalva a két irány egyazon egyház keretében, mert a liberális irány magára hagyatva féktelenségbe eshetnék és szívesen látott prédája lehetne, az u. n. monizmusnak, dittatik, ennek, mint azt bizonyosan a vizsgálóbiróságok tárgyalási jegyzőkönyveiből olvasni méltóztattak, az oka az, hogy ezen egyleteknek vezetése nem nők kezére volt bízva. Nő érti igazán az evangélium szavát: „jobb adni, mint venniIgazán női vonás, hogy tárcáját még csikorgó télben is a keze ügyében tartja a muffban, hogy az utcai kéregetőnek megadhassa az alamizsnát, a férfit ebben begombolt kettős kabátja gátolja meg, melyen keresztül a kéregető szava sokkal nehezebben találja meg az utat a tárcához. A jótékonyság gyakorlását azért hagyjuk nyugodtan a kedves női kezekben, ezek erre leghivatottabbak. És végül nem is hiszem, hogy köztünk, férfiak közt — talán a hivatásszerű szabókat kivéve, sokan akadnának arra készen, hogy tűvel, ollóval kezükben a szegényeknek ruhát varrjanak. Ami pedig a jótékonyságot itt igazán annak teszi, az t. h. és u!, hogy ezért senki jutalmat, fizetést nem kér, és — nem kap. Evangeliumszerűnek jeleztem ezen jótékonyságot továbbá azért is, mert működése kiterjed mindenkire, aki szegény, legyen az a mi hívünk, vagy katholikus, vagy zsidó; ellentétben sok más egylettel, hol erősen számon tartják, milyen káté szerint tiszteli az a szegény ember az Istent.
