Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-20 / 51. szám

Melléklet az Euangelthus Lap 50. számához

Zsinati istentiszteleti beszéd.

' Qeduly Henrik eu. püspöktől.

Mélyen tisztelt ünneplő közönség I Az Urban szeretett testvéreim I

Huszonkét esztendóuel ezelőtt, ugyancsak uerófényes decemberi napon, fényes, nagyszámú közönség gyűlt egybe ezen, nekünk, magyarhoni ág. hitu. eu. keresztyéneknek annyi nemes tradicionális emlékkel megszentelt deáktéri templomunkban. Az arcokon a történelmileg jelentős fordulatok átérzéséból fakadó ihlettség, lelkesség uisszatükrözódése, a szemekben boldogság csillámló könnyel, a szószéken ihletett próféta alak és ajk, amely szólja uala a nagy igéket atyáink küzdelmes múltjáról és a fiák nagy hitéről, nagy felelőségéről, nagy jöuendójéról. Valami édes. felemelő, lelkesítőén boldogító érzés uonult át a sziueken, — láttára annak, hogy százados éufor- dulók dicsőséges munkájának osztályosaivá szenteli őket az Ur, — az 1791-ben serénykedő zsinati atyák 1891-ben tettre hiuott késő iuadékát.

És ez az ünnepi érzés átuonul a zsinati atyák három esztendeig tartó egész munkálkodásán. Lázasan, de mégis meggondoltan, férfias nyíltsággal, nemes héuuel és becsuággyal, de mégis az elágazó uélemények kölcsönös tiszte- letbentartásáual, — lelkes rajongással a Krisztus anyaszentegyházának széttéphetetlen egységéért, de nem kisebb rajongással az euangelium egyházát jellemző szabadság szelleméért uégezték a szeruezé8nek, a századok óta szétszórt tagok egy alkotásba, egy alkotmányba fűzésének gyönyörűséges feladatát.

És az Urnák áldása uolt rajtuk. Pezsgő eleuenség uonult be a csendes rejtekhelyekbe: gyülekezetekbe, egyházközségekbe, esperessé- gekbe. A töruényesitett uj szeruezetben mindenki megtalálta a hozzá méltó, neki kedues munkakört, — az Áronok és Giedonok, a Priscillák és flqulllák Istentől nyert charlsmáik legjauáual igyekeztek az építés nagy munkájából az Ur dicsőségére kluenni részöket. Az az édes, nagy tudat, hogy immár alulról felfelé uégesuéglg hl

uan épitue az Ur egyházának alkotmánya és semmiféle jogos uágy, töruényes törekués, sem' miféle, az Ur egyházának jauát célzó eszme nincsen többé meddőségre kárhoztatna a külső rend hiányos keretei miatt: sok szunnyadó erőt, sok pihentetett szellemet hiuott az egyházi közélet sorompói elé nemes bajuiuásra, mintha csak egymás szeméből oluasták uolna ki a szózatot: jer, most már igazán cselekedjünk az Űrért, cselekedjünk a mi dicső múltú és ép oly dicső jöuendójü euang. egyházunkért erőink legjauáual!

A régi alapon, a régi munkaeszközzel felemelkedtek hát Nehemiás uédófalai, — ,,az uj tör- uény az uj alkotmány királyi pecséttel ment hóditó útjára tüzoszlopként a még mindig pusztában uándorló egyház nehéz utján elől“. (Zelenka zsinati záróimájából.) fl töruény holt betűje ezúttal éltető szellemmé uált, mert a töruényhozás műuén Is maga az éltető Krisztusi szellem uonult át . . .

Úgy lesz-e most is? Most amikor 22 esz- tendó tapasztalatáual emlékezetünkben, nagy alkotások ébredező cslráiual a közuéleményben, nagy reménységek féltő ápolásáual sziueinkben újból töruényalkotásra gyűlt egybe a Pálok és Péterek, Jakabok és Jánosok, Áronok és Qideo- nok, Aquillák és Priscillák fényes gyülekezete? Úgy lesz-e most is, amikor az újabb 22 éu fájdalmas tapasztalatainak hatása alatt sokan csüggedő kétséggel kiáltanak, hogy: uesztett autonómiánk romjai felett tehetetlen koldusokként húzzuk meg magunkat, — ha szóba állanak uelünk, jó, — ha némán kell pusztulnunk, úgyis jó; a protestantizmus régi, országos tekintélye letűnt, szertefoszlott, — idegen uilágnézetek és az egyháztól idegen törekuések gyilkos mérge kilúgozta egyházunk testéből a realitás erejét és többé árnyéka sem uagyunk a még csak 20 előtt is szellemi tekintetben uezérszerepre jutott és szinte megdönthetetlennek látszó tekintélyű protestantizmusnak !

Tehát úgy lesz-e? Lesz-e áldás a munkán, amelyhez Isten szent neuében hozzáfogunk ? . . . íme, minden, még néha-néha a saját sziuemben-