Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-20 / 51. szám
2. oldal. Evangélikus Lap. 51. sz. 1913. december 20. Zsinat után (Sz—o) Zsinatunk első ülésszaka lezajlott. Megalakultunk és kiosztottuk a munkát, amely csak ezután következik. Hogy eredményes lesz-e ez a munka, azt majd csak ezután fogjuk látni. A benyomás, amit ez az első négy nap reánk tett, általában véve kedvező. Érezni lehetett. hogy a zsinati tagokban megvan a munkakedv és a törekvés valami üdvösét alkotni. Annak a kétségbeejtést jelző panasznak: „pusztulunk, veszünk1', semmi nyoma A zsinat ezen első ülésszakának két fénypontja volt: Geduly püspök templomi beszéde és az egyetemes felügyelő megnyitója. Az első abban remekelt, hogy a haladás eszméjének a krisztusi eszmék azonosításával megjelölni kívánta a kivezető utat, amely a keresztyén positiv vallás és a modern haladás között fennforogni látszó ellentét kiegyenlítésére vezet. Ez a beszéd azért egyaránt tetszett az ortodoxoknak és a liberálisoknak Nekünk csak az a szerény megjegyzésünk van reá, hogy a modern protestantismus, amelyet a német liberalis theologia hirdet, semmikép sincs ellentétben a modern haladás eszméivel. Az ellentét csak ott nyilvánul, ahol a Krisztus utáni későbbi hitfejlődés dogmatikus alapon a természetTÁRCá. Kíirácsonyi gondolatok. Karácsony lesz, a gyermekek bűbájos, varázslatos szépségű ünnepe ! De hol maradt a megszámlálhatatlanul sok hópihe, melyeken a Jézuska leküldi szebbnél- szebb ajándékait a földre, a gyermekeknek ? Hol maradt a csillogó, szűzies fehérségű ünnepi szőnyeg, mely egyedül méltó, hogy felfogja a kis Jézus lába- nyomát? Hol maradtak a ragyogó karácsonyi csillagok, melyeknek fénysugarán a millió meg millió ártatlan gyermekszívből fakadó hálaima száll fel a magasságos mennyekbe a jóságos Istenke zsámolyához? Semmi, semmi sincs ma a szent karácsony bűbájos, költői szépségeiből. Csak sár és sár mindenütt. Mintha az ezidei karácsony is lemondóan alkalmazkodott volna a nehéz időkhöz, a szomorú viszonyokhoz és mintha a fojtó, nehéz köd ama sűrű fátyol lett volna, mely a saisi lepel módjára eltakarja előlünk a jövendőt. De mintha a sűrű köd elzárta volna előlünk az fölöttinek kultuszát tolta előtérbe. A kérdés tehát azon fordul meg, lehet-e az orthodoxiát a haladás eszméivel kiegyeztetni? Azt hisszük ezt nem lehet, annál kevésbbé, mert az ortho- doxia ezekkel az eszmékkel nem is akar kiegyezni. Hogy azután az orthodox világnézet azonos-e az evangéliommal és Krisztus eszméivel, az más kérdés. Mi azt valljuk, hogy nem, de hát ebben a dologban egymást kapacitálni nem fogjuk. Geduly beszédének pendantját képezte az egyetemes felügyelőnek magasröptű megnyitója, amelynek alapgondolata a felekezetiségtől tiszta keresztyénség kultusza volt. Nagy élvezettel hallgattuk ezt a mélyen átgondolt, klasszikus beszédet, de egyet nélkülöztünk benne, ami br. Prónay Dezső 1891. évi zsinati beszédében erősen kidomborodott: a protestáns jelleget. Ezt a beszédet bármely kathofíküs^nagygyűlésen el lehetne mondani. Örvendetes jelenségként konstatálhatjuk azt a tényt, hogy az egyetemes felügyelő és az egyetemes egyház — bocsánat a germaniz- musért — megint megtalálták egymást. Az a feszült hangulat, amelynek a f. év tavaszán mi is kifejezést adtunk, hála Istennek teljesen elmúlt és a felügyelő iránt érzett őszinte ragaszkodásnak és szeretetnek adott helyet. Tettben eget is, honnan nem harsog le hozzánk a megdicsőült angyalok dicshymnusa: „Dicsőség a magasságban az Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!“ Nem, nem! Hiszen sem békesség, sem jóakarat nincs ma a földön! Nem beszélek a békességről, mely az egyes nemzetek és népfajok között nincs meg máma, — hiszen Európa fegyverben áll, — nem beszélek a békességről, mely az egyes vallásfelekezetek között sincs meg máma, bár nem lobognak a máglyák, nem dolgoznak a kínzókamarákban a hóhérok, de beszélek ama békesség- és jóakaratról, mely kellene, hogy meglegyen legalább az egy nemzethez, egy felekezethez, egy családhoz tartozók között és mely ma inkább hiányzik az emberiségből, mint valaha. Pedig inkább szükségünk volna rá, mint bármikor volt, hiszen oly nehéz az élet oly nagy a dulakodás minden zsírosabb falat, minden jobb állás után, oly szomorúak a kilátások, oly kétséges a jövendő, oly nagy az önzés, az irigység, annyi a kétségbeesés, nyomor és szenvedés, oly vég telenül sok szerencsétlen öngyilkos! Mi volna tehát természetesebb, minthogy eme nehéz, szomorú időkben, mikor itt e földön már semmi
