Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-23 / 34. szám
8. oldal Evangélikus Lap. 34. sz. 1913. augusztus 23. telét: a kutatás szabadságát vonták meg, tehát szabad tudósok collegiumában nem sok keresni valója van egy kényszerútlevéllel utazó „antimodernista tudós“ colle- giumnak. Azonban a protestáns theologia fejlődése épen ezzel ellentétes irányban halad. A protestáns theologia kinőtt a felekezetiségből, levetette gyermekcipőit és bilincseit s a legjobb úton van, hogy a legkorrektebb tudományos módszerrel ejtve meg a vizsgálódásait, visszanyerje azt a tudományos poziciót, ami kisiklott a szűk látkörű, felekezetieskedő s az igazságot is az apologetikus érdekek alá rendelő theologia lába alól. ‘Ez a tudományos theologia nagy becsületet szerez a német népnek. Csak a legutolsó berlini világcongressusra kell gondolnunk (Weltkongress für freies Christentum und religiösen Fortschritt 1910. jegyzőkönyvének ismertetését lásd az „Evangélikus Lap“ 1911 20 számában), amelyen az angol, francia, amerikai sőt ausztráliai jelenvoltak is egymásután bizonyságot tettek arról, hogy az ő egyházaik és theologiai tudományuk mennyit köszönhetnek a német theologiai tudománynak. Ahelyett, hogy ennek a theologiai tudománynak minél több szentélyt emelnének, most garasoskodnak a németek is. Ezt két szempontból kell helytelenítenünk: az első a tudomány szempontja. Az olyan egyetemeken, melyeken nincs theologiai fakultás, nincs képviselve egy igen fontos tudományág, tehát azok csonka egyetemek maradnak. Vagy a theologia nem tudomány ? .. Ha nem is volna önálló tudomány, amit semmikép el nem ismerhetünk, még akkor is hiba volna a mellőzése, mert — s ez a második szempont — ha a theo- logiát a többi tudomány társaságából kiszorítják s annak művelését tisztán egyházi feladatnak minősítik, ezzel a theologiát megfosztják annak a lehetőségétől, hogy az elért tudományos nívón megmaradhasson^ mint tudomány szabadon fejlődhessen. A lelkészképzés szempontjából is roppant fontos az, hogy minél szélesebbkörü s minél alaposabb műveltséget szívhassanak a theologusok magukba. Ez pedig egyetemen sokkal biztosabban megszerezhető, mint szakiskolákban. Ezért kellene nekünk is mindenáron arra törekednünk, hogy theologusaink tudományos kiképzése egyetemeken történjék, amit úgy lehetne megvalósítani, hogyha az alapítandó egyetemek valamelyikén evangélikus theologiai fakultás is szerveztetnék. Debrecenben ez ki van zárva. Pozsonyban sem nagyon kecsegtetők a kilátások. De azért mozognunk kellene, mig nem késő. Mert a németek elbírják a theologia mellőzését az újonnan alapított egyetemeken. Van nekik anélkül iselég theologiai fakultásuk, régi és híres! Nekünk azonban mikor lesz módunkban megint fakultásért kopogtatni? Mikor majd megint gravament- sérelmet — csinálunk abból, hogy theologiai fakultást nem kaptunk, akkor már késő is lesz, hiábavaló is lesz az ébredés. Szimonidesz Lajos. II. Vilmos és a jezsuiták. A német császár jubileuma alkalmából a „Vera Roma“ című jezsuita lap is közölt egy aktuális elmélkedést, melyben a következő épületes dolgok olvashatók : „Már akkor, mikor II. Vilmos német császár a montecassinói apátságot meglátogatta, ahol valaha II Henrik is tartózkodott, kifejezést adtunk ama kívánságunknak, hogy bárcsak egy égi sugár arra tenné képessé a német császárt, hogy a maga számára meg tudja szerezni a halhatatlanságot azáltal, hogy a veszendő társadalom megmentőjévé válnék. És még most se temetjük el ezt az édes reménységet, mert nem tudjuk elhinni, hogy II. Vilmos elszalasztaná az alkalmat és nem tenne összehasonlításokat II. Henrik Németországa és a mai Luther, a szemtelen renegát által a szakadárság veszedelmeinek kiszolgáltatott Németország között. Micsoda bűn az, hogy ez a nemes ág elszakadt a katholikus anyaszentegyháztól, ez a szakadás, melyet tisztátalan, ezerszer átkozott kezek piszkos késsel idéztek elő. Micsoda értelme van annak, hogy a régi, nagyszerű gyöngyöket egy állítólagos reform (disznóknak való) makkjává változtatták, mely reformnak egyedül az volt a célja, hogy utálatos, sátáni lázadást szítson a szentegyház dogmái ellen. Ma II. Vilmos az egyetlen uralkodó, aki nem fél attól, hogy az Isten nevét nyilvánosan az ajkára vegye. Ezért az egyházellenes elemek lármájára való tekintet nélkül, azon hő óhajtásunknak adunk kifejezést, vajha az Isten csodát tenne. Ha a zsidók és a szabadkőművesek Németországban nem volnának olyan hatalmasok, akkor talán már meg is történt volna ez a nagy lépés, merta Iutheránus- ság olyan hulla, amibe nem lehet többé életet önteni. Hanem azért II. Vilmos van az az ember, aki ezeket és a többi akadályokat elhárítja az útjából, ha erre kerül a sor . . . Szent Henrik császár vezérelje őt az utain“. Ezek a szirénhangok nem ismeretlenek már előttünk, hiszen gyakran és mindig stereotyp egyhangúsággal adresszálják őket királyokat halászó jezsuiták épen a romantikus hajlandóságú német császár címére. Azonban belőlök még egyebet is, a jezsuita csavarás és gyűlölet igazi arcképét is meg lehet látni abból, hogy milyen neveletlenül beszélnek Lutherről és a protestantizmusról. Ez az igazi jezsuita arckép, akinek a szájában ott van a békét hirdető szó s ajkán az alázatos mosoly, a szíve azonban telve van gyűlölettel az iránt a Luther iránt, aki a lavinát megindította, amely majd utat csinál magának a nyelvöltögetők és az egyedül üdvözítőség palástjába kapaszkodók között is. Mert az igazság útban van. A lutheránusság sem olyan hulla még, hála Istennek, hogy már nem lehetne megmaradni tőle a házban s talán a jó Isten sem fog épen jezsuiták kedvéért sietni a csodával. De ha megtörténnék is a lehetetlen, akkor is csak az uralom és a hatalom mérlege billennék le az ő javokra. Az igazság és a haladás szelleme, a jobbik rész, a „menyország“ — mégis a protestantizmus drága kincse marad.
