Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-31 / 22. szám

1913. május 31

Evangélikus Lap. 22. sz.

5. oldal

változó arányokban, de mindannyian 5°/o-ot meghaladó összegekkel.“

Nekünk, illetve a jó külsóvathiaknak talán már ennyi is elég lett volna, ám de a véghatározat még többet is mond, mert igy folytatja:

„Ezek tehát, a törvény félremagyarázhatlanul világos rendelkezésével szemben azon községi tagok javára, kik a községi iskolát igénybe veszik s kiknek javára az felállittatott, ennek fentartásához való hozzájárulással nem terhelhetők, még azon a címen sem, hogy a községi iskola községi tulajdont képezvén, annak fentartása, amennyiben annak költségei az 5°/o pótadóból ki nem kerülnének, az összes községi adózókat terhelik, mert az már mint községi tartozás, községi pótadó tárgyát képezné: a községi iskola községi tulajdon ugyan, de csupán a községi adózók egy részének javára fentartott intézmény és tulajdon, melynek költségeivel azok. akik ezen intézménynek hasznát nem veszik, kiket annak terhei viselésétől világos törvény kifejezetten felment s kik hasonló intézmény fentarlási költségeivel magukat már törvényes alapon valósággal túlterhelték — külön terhelni nem lehet *

Ebből a véghatározatból egészen világosan kitűnik, hogy Veszprémvármegye közig, bizottsága teljesen megértette a legfelsőbb bíróságnak 7380 909. sz. a. hozott ítéletét s az ítéletnek intencióját, mert a külsővathiakat felmenti a reájuk mért igaztalan teher alól és biztosítja számukra a törvény értelmében őket megillető „kedvezményt“.

Szegény jó külsővathiak, amikor ezt a véghatározatot is megkapták, amelyen „még a főispán úr neve is“ rajta volt, egészen megnyugodtak, abban a tudatban.

hogy most már nincsen olyan hatalom, amelyik őket a törvény világos rendelkezése, a legfelsőbb bíróság Ítélete, a vármegyei közig bizottság véghatározata ellenére még ezután is zaklatni merné.

Szegény, jó külsővathiak, de keservesen csalódtatok.

(Folyt, köv.)

KÜLFÖLD.

A császár beszéde. Május 24-én esküdött örök hűséget II. Vilmos német császár leánya, Viktoria Luise, Ernő cumberlandi hercegnek. A világsajtó az időben a táviratok s cikkek özönében foglalkozott a történelmi jelentőségű esküvő ünnepségeivel, miken más földi hatalmasságok közt az angol király s az orosz cár is részt vettek. )A fény, pompa, ragyogás, mit a csárzári ház kifejlett, múló emlék immár, de az a kis beszéd, mit a boldog édesapa a menyegzői lakomán elmondott, feledhetetlen marad mindazok előtt, kik figyelemmel olvasták. Talán soha koronás fő nein nyilatkozott meg szívrehatóbb melegséggel, mint ez alkalommul a nagy „imperator rex“. Érzés tői áthatott csodás egyszerűségű szavai bizonyára széles e világon fakasztottak könnyeket s melegítettek át szíveket. Mi sem állhaljuk meg, hogy lapunk hasábjain meg ne szólaltassuk a gyönyörű köszöntőt, melynek inugyar fordítása a következő:

Kedves leányom!

A mai napon, midőn házunktól megválsz, szívemből köszönöm, hogy nekem és anyádnak mindig örömet szereztél s hogy családi körünknek hosszú időn át ragyogó napEnnek kapcsán ismét új szemponthoz jutunk.

Elismerjük, hogy a vallásoknak sokszor babona, erkölcstelenség, vér jelölte meg az útját, de ennek az emberek voltak az okai, nem az általok imádott Isten. Elismerjük azt is, hogy sok volt az antropomorfiznius minden időben a vallásokban, de azért mégis téves Feuerbach azon állítása, hogy a vallás tisztán az ember egoisztikus ösztönének a produktuma, holott kétségtelen, hogy mindenkor ép az egoizmus legyőzésének egyik leghatalmasabb fegyvereként bizonyult. A vallás volt minden időben a szociális és erkölcsi érzék egyik leghat- hatósabb emeltyűje, az idealizmus élesztője, az altruizmus előmozdítója.

Pfleiderer helyesen arra figyelmeztet, hogy ha az ember a vallást csakis személyes érdekei kielégítésének eszközévé tette volna, bizonyára félredobná ott, ahol súlyos áldozatokat követel tőle, de a tapasztalat ép azt bizonyítja, hogy az ember nem képes rá, még ha akarná is. Feuerbach egyébként sokszor éleselméjü magyarázatai ép e ponton csütörtököt mondanak. Az ő hipotéziseinél sokkal érthetőbb és egyszerűbb megfejtése az élet talányának az a hit, hogy nem az ember alkotja meg Istenét, hanem hogy az Isten ösztönzi az embert arra, hogy céljait ő néki, mint legfelsőbb hatalomnak alárendelje.

Megfontolhatjuk még a következőket is. Ha Feuerbach azt hiszi, hogy az istenképzetnek a tudatban való keletkezéséről folytatott antropológiai vizsgálódásaival egyszersmindenkorra letárgyalta a vallást és diadalmasan kitűzte az atheizmus lobogóját, ismét nagyot téved, mert a mai tudomány elfogadott elve, hogy valamely nézet vagy tan keletkezése története semmit sem mond annak joga és érvénye felől. Hogy mi ezen vagy más úton alkotjuk-e az isteneszmét, az semmikép sem mértékadó egy ilyetén realitás tételezésének érvényességére nézve. Van példának okáért egy igen figyelemreméltó irányzat az amerikai filozófiában (még pedig nem spekulativ, hanem empirisztikus irányzat 1) az u. n. pragmatizmus, mely az emberi gondolatokat, képzeteket, Ítéleteket hatásaikon méri. Minden gondolat értéke ennél fogva annak gyakorlati következményeiben rejlik, vagyis attól függ, hogy milyen befolyást gyakorol az emberek reményei, törekvései, eszményei előmozdítására, így tehát minden igaz, ami az életet fokozza, előbbre viszi. Ezen életfokozó tényezők közé sorozza a nemrég elhunyt