Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-11 / 2. szám

6. oldal.

Evangélikus Lap. 2. sz.

1913. január 11.

nek kötelessége lesz az egyházközség kormányzása. Az egyházközség vagyonát ugyan közvetlenül nem kezelheti, de köteles a költségvetésnél és az évi számadásoknál segédkezni. Már most, hogyan várhatja az egyház a fiatal lelkésztől, aki talán éppen csak egy évig volt segédlelkész — ámbár sajnos, több rendes lelkészünk van már, aki egy napig sem volt segédlelkész — hogy ügyesen kormányozzon egy egyház- községet, ha segédlelkész korában nem adott neki módot arra, hogy alaposan megismerkedjék az egyházi ügyek intézésének módjával. Mert a segédlelkész az E. A. szerint nem tagja hivatalból az egyháztanácsnak, amely minden egyházközségi ügyet alaposan megtárgyal és indítványt tesz a közgyűlésnek. Némely helyütt ugyan meghívják a segédlelkészt az egyháztanács üléseire, a jegyzői tisztet őreá ruházzák, de igen sok helyen nem hívják meg. Pedig igen fontos érdeke parancsolja az egyháznak, hogy a segédlelkész ne csak jogosan jelenhessék meg a presbyterium ülésein, hanem kötelesség szerint is. Csodálatos dolog, hogy a lelkészek, ezt eddig nem látták be. Midőn e tárgyban mintegy öt évvel ezelőtt a budapesti esperesség közgyűléséhez a kér. tisztviselők jogai és kötelességeiről szóló szabály- rendelet tárgyalása alkalmával ily tartalmú indítványt nyújtottam be, a felszólaló lelkész urak, élükön az esperes úrral, mindannyian indítványom ellen szólaltak és csak a pesti magyar egyház felügyelője találta az indítványt olyan jelentősnek, hogy a kerületi gyűlés figyelmébe ajánlotta. A szabályrendeletben persze nyoma sincs annak, mintha segédlelkészek és vallástanárok is léteznének az egyház tisztviselői között és hogy azoknak jogait és kötelességeit szintén szabatosan kellene kör- vonalozni.

Azt hiszem, a jövő lelkészgeneráció egyházigazgatási színvonalát javaslatom törvénybeiktatása lénye gesen emelné és a püspöki irodák vezetőit sok bosszan- kodástól és fölös munkától megkímélné, amiben most szinte naponta bőven van részük. De ha a közegyházra ebből semmi lényegesebb haszon nem háramlik is, az evangéliumi szabadság és testvériség egyháza tisztviselői jogos, személyes érdekeinek és kívánságainak kielégítése elől sem zárkózhatik el.

Visszatérve végül a korpótlék dolgára, azt hiszem a püspök uraknak még ez esetben is, ha a miniszter úr rendelete ki akarná zárni a vallástanárokat és segédlelkészeket a korpótlék élvezetéből, mint a gyengébb tisztviselők képviselőinek és védőinek, oda kellene hat- niok, hogy meggyőzzék a minisztert rendeletének hiányos és jogos érdekeket sértő voltáról és nem szabadna bevárniok, hogy az érdekelt felek tömörülve, magok vegyék kezökbe a korpótlék dolgát.

Hüttl Ármin.

A zsinati törvényjavaslat a budapesti egyházak egyesítéséről*

A zsinati törvényjavaslat, mely a budapesti evangélikus egyházközségek összeolvasztását célozza, objektive meg nem Ítélhető, ha nem helyezkedünk teljesen arra az álláspontra, mintha csakis magyarnyelvű egyház- községek volnának Budapesten. Mert ha abból a szempontból itélnők meg a törvényjavaslatot, hogy az a nyelvegység elérésére előnyös-e vagy nem, úgy állampolitikai, de nem egyházpolitikai álláspontot foglalnánk el és bármennyire vagyunk mi is az egészséges, céltudatos állampolitikának hívei és bármennyire szükségesnek és kívánatosnak tartjuk mi is az országban a nyelvegységet, a mi lutheránus egyházunkhoz a legjobb politikának sincsen semmi köze.

Be kell tehát bizonyítani, hogy a tervbevett törvény- javaslat egyházi szempontból szükséges és helyes, hogy az egyházközségek egyesítése az egyház hasznára válik, olyannyira, hogy azon nagy áldozat, mint amilyen egy csomó autonóm egyházközségnek a megsemmisítése, meghozható legyen.

Ilyen bizonyítást a zsinati törvényjavaslat indokolásában azonban nem találunk.

A törvényjavaslatban többször hangsúlyozott ama kívánság, hogy az evangélikus egyház a fővárosban erős és impozáns legyen és hogy ereje és hatalma kellően kifejezésre juthasson, minden bizonnyal elismerésre méltó és ezt minden fővárosi protestáns polgár szívesen aláírja. De vájjon ezen nemes cél elérésére más eszköz nem található, mint az összes fennálló és konszolidált fővárosi egyházközségeknek az autonómiájuktól való megfosztása?

Talán mégis csak hatásosabb látvány az ország fővárosában több virágzó, élénken működő egyházközség, melyek egyenként az autonom egyházi életnek és egyházi működésnek életrevaló megtestülései s amelyek mindegyike tűzhely, melynél a hithű intelligencia tömörül az egyház szolgálatában és az egyház szolgálatára, mint ha látnánk egy holt hierarchikus testet, bürokratikus szervezettel és egy kerületi autonómiával mely egyetlenegy intelligens embert sem tudna vonzani az egyház szolgálatába?

Az egyházak autonómiája, az autonom élet és működés az egyházközségben sokkal több mint játékszer, sokkal több, mint dekorativ díszítés. Ez az az elem, amely nélkül a lutheránus egyház nem állhat fenn, mivel nem oly gazdag, oly hatalmas mint a katholikus egyház. A katholikus egyháznak az eleme és ereje a hierarchikus centralizáció, a lutheránus egyházé a decentralizáció, az egyházközségeknek az autonómiája !

Ezt világosan és határozottan kimondja egyházalkotmányunk is a 11. szakaszban, mely így hangzik:

„Az ágost. hitv. evang. egyházban minden hatalom az egyházközségből ered.“