Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-11 / 2. szám
1913. január 11. Evangélikus Lap. 2. sz al technikai ismeretek, vagy minden nagy'obb probléma monista módra való egyszerfls-itésa is oka volt időnként a fiatalság Pál fordulásának. Ez a helyzet javulhat s már javult is: a mai ifjúság, amennyire én látom, épp olyan ideálisan gondolkozik s épp úgy érdeklődik a magasabbrendfl létkérdések iráut, mirt bármikor ezelőtt, azokkal a kérdésekkel pedig, amelyek a theologiai fakultás körébe vágnak, többet foglalkozik, mint valaha. Más a baj forrása. Megmondom kertelés nélkíll, hogy mi: az, hogy nem bíznak abban, hogy akkor, ha theologusok lesznek, őszinte, egyenes emberek maradhatnak, mert a vallásos és egyházi élet rendje és folyása az őszinteséget nemcsak hogy nem biztosítja, hanem azt egyenesen veszélyezteti. Nem vádolok esért senkit, se intézményeket, se személyeket ; ez a régi, gonosz örökség, amihez hozzájutottunk s amelynek káros hatását csak most kezdjük érezni. A dogma- törtcnet és a symöolika sok éven át való tanulmányozásából arra az eredményre jutottam, hogy: az egyházban inár a IV. ás V. század óta nem a teljes őszinteség uralkodott és pedig elsősorban nem volt meg az objektiv értelemben vett őszinteség; nagyon gyakran, az egész időn át, a szubjektív őszinteség is hiányzott. Az emberek mindig többet s nagyszerűbb dolgokat mondtak hitükről, mint amennyiért a felelősséget elvállalhatták; a dogmatikus formulákban mindig excentrikusakban fejezték ki magukat, mint aminö a tényleges hitük volt s mint amennyit megakartak valósítani életükben s annak liturgikus formulák által való biztosításában mindig messzebb mentek, mint szabad lett volna. Nemcsak a IX. századbeli praedestináció felett vitatkozók voltak azzal úgy, hogy azok, akik a praedestináció álláspontjára helyezkedtek, annak csak a felét hitték, akik pedig annak a felét fogadták el, azok tulajdonképp tudni sem akartak róla. Már előbb is így volt ez sok olyau vitatkozás alkalmával, amely dogmák megállapítására vezetett s az ilyen formulák uralma előtt számtalan sok olyan pap és theologus is meghajolt, aki csak tehette. Ez így volt évszázadokon keresztül. A Tökéletest, melynek sejtelmével bírtak, tökéletlen és korlátolt tudományos formulákba akarták beszorítani. A valóság és az igazság megsértése nélkül ez nem ment, idővel a latás is megromlott s a theologiai alchimia egy faja lett úrrá az emberek fölött. A reformáció komolyan hozzálátott a javításhoz ; azonban azon dogmatikus tanok és a liturgikus formulák meg- szokottságához való ragaszkodás, melyek egész más világnézeten alapulnak, megint milyen hamar megsemmisítették ezt a törekvést ! A múlt század kezdetére eső s a romantika jegyében működő „tan'-restaurálás egy elhatározással megint magáévá tette mind, az összes hitvallásos dogmákat, a felvilágosodás nagy napjai dacára. A restauráció kora, melyből nem hiányzott a határozott, erős akarat, teljesen csődöt mondott a valóság és az igazság iránt való érzék dolgában. A rationálizmus kora által okozott károk miatt való felháborodásában s a dolgok „magasabb“ lényegétől megittasodva, mit Schelling-féle filozófusoktól tudott, a szent lehetetlenséget tette meg legfőbb elvnek s az akkor még történetileg meg nem értett biblia alapján alkotta meg a világot és ennek történeiét. Hogy hogyan, azt Hofmann „Weissagung und Erfüllung“ című művében lehet pl. tanulmányozni. Ebben a korban, mely egypár nagyratörő lélek, számos rajongó és számtalan sok másokkal tartó kora volt, szilárdították n eg az egyház épületét s ettől származó örökség a mi mostani egyházunk A romantikus reactió szellemében a való világra való tekintet nélkül végezték ezt az egyházerősítö munkát, mialatt a modern természettudomány is kifejlődött, Kant talaján a modern ismeretelmélet megszilárdult, Ranke és Mommsen tanítottak bennünket történetre s az abszolút ismeret álmából végleg felocsúdtunk ! Pedig ezekből az elemekből lett az emberiség t . 1 gáhb kincse, mert minden egészséges haladásnak ez a Iáim o többé elpusztíthatatlan előfeltétele — a valóság es igazság iránt való mrgrrnzteyethetlen, örömteljen rn bizakodj érzek, mdh/el minden, az ismeret körébe tartozó kérdőit nr i/nl lani in/ekszünk Joggal lehet korunk sok baját ostorozni, annak is igaza lehet, aki az elkedvetlenedés pillanatában jobb szeretné, ha más korbau született volna, — azonban az a történet menete, tehát Isten iránt való hálátlanság volna ha el nem ismernök, hogy, amit a legutolsó emberöltőnek köszönhetünk : a valóság és az igazság iránt való szigorú érzék minden áron megtaitandó, nagyszerű kincsünk. Az igaz, hogy ezáltal általában jobbak és erkölcsösebbek nem lettünk, mint atyáink voltak — mert, ha az ördögöt egy helyről ki is zavarjuk, az másutt fészkeli be újra magát — de e tekintetben a haladás mégis oly hatalmas, hogy az még az egyszerűbb, a kis embereket is magával ragadja. Hogy ki milyen filozófiai rendszert vall, vagy egyikhez sein csatlakozik, az mellékes. Aki tudást keres, vagy tudományos munkát végez, az nem zárkózhatik el az elől, hogy e haladással lépést ne tartson. Tapasztalja s tudnia kell, — nem is tudja másképp — hogy az ismeret eléréséhez csak egy út vezet Csak a valóságot lehet tanulmányozni, hogy a nagyhangú, üres szavakra semmi szükség s hogy a mi tudásunk mindig csak véges és relativ marad. Ezzel az új helyzettel szemben az egyháznak még mindig a régi dogma, a régi világnézet és a régi praxis a támasza. A régi dogma, mely nagyon sok olyat állít, amit egyetlen egy ember be nem igazolhat, a régi világnézet, melynek kiindulási pontja s módszere nekünk teljesen gyerekesek s a régi praxis, mely a formulák szigorú megtartását követeli, azonban rég időktől máig óvatosan szemet húny értél in ezésök határainak a kiterjesztése előtt s türelmesen tűri e formulák teljes felhígítását és u. n. eszményítését, még ha az esetleg szemfényvesztéssé válik is. Azonban éppen ez az, amivel a mi korunk nein tud többé megbarátkozni s ami miatt a mi valóság és igazság iránt való érzéküuk fellázad. Ezt az eljárást intellektuális lelkiismeretünk beszennyezésének tartjuk. Nem arról van szó, hogy a felnőtteknek kemény eledel kell, nagy és kis gyerekeknek pedig tejet kell adni, hauern arról, hogy ebben a tejben se legyen semmi, ami nem igazi s hogy senki se kényszerittessék arra, hogy olyan dolgokat mondjon, amik miatt szégyelnie kelljen magát, mert nem igazat beszél s mert nein hiszi azt, amit beszél. Teljes joggal hivatkozhatunk e tekintetben a reformáció alapvető kezdeményezésére, amelyhez hosszú évszázadok folyamán megint eljuottunk. A reformáció egyházában szabad-e egy nem is bibliai formuláuak a lelkiismeretet lenyűgöznie ? Lehetséges-e az, hogy a liturgia égy része, amit vallunk, vagy' nem vallunk, az egyház fundamentális artikulusává tétessék, melytől annak léte és nem léte függjön? Szabad-e linkünk valamely számos tévedést és tarthatatlan álláspontot képviselő régi hitvallást olybá venni, mint ahogy a katholikus egyház bánik az ő „tradíciójával“ ? Mihelyt ezt tesszük, nem válunk-e mi is katholikusokká ? Nem vagyunk-e már is azok? A inai egyház kritikus helyzetét az idézte elő, hogy' a szellem új állapotának, a valóság megismerésére irányuló törekvések új, illetve következetesen kifejtett módjának az egyházzal való összeütközése alkalmával az egyház csak a maga régi fegyvereivel vehette fel a küzdelmet. Igaz, hogy igazságtalan volna, ha azt állítanék, hogy az evangélikus egyház az új fejlődésben határozott ellenséget lát. Aki a porosz tartományi egyházban a dolgok folyását Hengstenbergtöl a mai napig% át tudja tekinteni, az sok jót is el kell, hogy ismerjen bennök ; azok, akik azt mondják, hogy csak visszafele fejlődött, azok nem látnak. Hogy ma egy lelkész a szószéken és a konfirmandusok között hogyan hirdeti
