Evangelikus lap, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-04-12 / 15. szám

1913. április 12.

2. oldal. Evangélikus Lap. 15. sz.

füst, félhomály, vallásos tárgyak érintése), hogy a képzelő erő működtetésével az egyént és a tömeget mintegy félálomszerü állapotba juttatják és a teljes ébrenléttől meg a mindennapi élettől ezáltal elvonják: mindez érthető, habár egyik sem lényeges kelléke a vallásnak. Érthető éppen a tömeg szempontjából, mert a különböző egyénekből álló tömeget nehéz, szinte lehetetlen okoskodás, felvilágosítás által meggyőzni, ami azonfelül a tömeg előtt unalmassá is válhatik, míg az említett szuggesztiv eljárás és eszközök állandóan megtarthatják vonzóerejüket. Különben a tömeg is szuggerálja az egyént; ezt a hatást hasonló eszközzel lehet a legkönnyebben ellensúlyozni. A szuggesztiv eljárások bármelyike akkor hívja ki a bírálatot, amikor már nem segítő eszköz, hanem főcél, amikor alkalmazása folytán a tömeg szemében a külsőség a fő, a vallás tartalma pedig nemcsak mellékessé, hanem homályossá, sőt ismeretlenné lesz előtte. Ennek nem a tömeg az oka, legalább is nem a közvetlen és nem a főoka. Ha látja, hogy a vallás nagyobb figyelmet és gondot fordít az említett külsőségekre, mint az eszmékre, vagyis a benső erkölcsi tartalomra (amelyet sokszor alig vagy nem is ismer), természetes, hogy ő is többre tartja amazokat ennél, sőt az sem csoda, hogy az ő — ferde irányba terelt felfogása szerint — a vallásszabta kötelességek elsősorban amazokra vonatkoznak. A gáncs ezért nem annyira a vallást, mint ennek vezető köreit és hirdetőit illeti, akik csak olyan — mindenesetre kényelmesebb — eszközökkel élnek, amelyekkel nagyobb, helyesebben rájuk nézve értékesebb hatásokat érhetnek el. A szuggesztiónak ez a térTARC A.

A társas érintkezésről.

A „Losonci Ev. Nőegylet“ te&estélyón felolvasta : Wolf József.

(Folytatás és vége.)

Igaza volt az én hívemnek, aki fiában nagy hibának tartotta azt, hogy szereti a társadalmat. Olyan társaságban forogni, amelyben nincsen meg a szellemnek lüktető ereje, amelyet nem érdekel semmi, ami a megrakott asztalon, a puffogó pezsgős üvegeken, vagy a toillette-kérdésen túl fekszik az ember számára nem jelent üdülést, hanem a tettvágynak, az igazi életörömnek elvesztegetését. Tehát már csak azért, hogy megtarthassuk magunk számára azt, amit önönmagunkban a legértékesebbnek kell vallanunk, az eszmékbe a szépbe vetett hitünket, kerülnünk kell az olyan társaságot, ahol mindezt elvehetik mitőlünk. Erre az esetre is ráillik a Mester szava: Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé“. Nem mindenki méltó arra, hogy eszméinket, gondolatainkat kicseréljük, vele. Ha mi meg válogatjuk szavainkat, amellyel gondolatainkat kifejezzük, még inkább meg kell válogatnunk azokat, akiknek nemcsak

foglalása a vallás benső tartalmának és értékének rovására megy, amiért is helytelen. A külsőségeknek a túlságos nagyrabecsülését látszólag védi az a körülmény, hogy a vallás első feladata nem a tömeg vezetése és irányítása, hanem fékentartása, a tömeggel szemben pedig nem kell és nem szabad válogatósnak lenni az eszközökben. Ez látszat és tévedés. Először is a cél nem szentesíti az eszközöket: a vallás eszközeinek méltóknak kell lenni hivatásának magasztosságához. Másodszor, a vallás egyik feladata azon lenni, hogy a tömeg megszűnjék tömeg lenni. Már pedig ama szuggesztiv eljárások örökös alkalmazása a vallás érdekében állónak mutatja, hogy a tömeg megmaradjon abban a lelki állapotában, amelyben a vallás keletkezésekor volt; ami a vallásra, mint intézményre nem voina hízelgő. Hasonlatos volna ahhoz az orvoshoz, aki betegét, noha módja és képessége volna rá, anyagi érdekből vagy könnyelműségből nem gyógyítja meg.

A vallás szuggesztiója azonban nemcsak a szertartásokban és egyéb külsőségekben nyilvánul, hanem abban is, hogy tételeinek közlésében és magyarázatában nem az értelmet iparkodik meggyőzni (s ezáltal az akaratra hatni), hanem az ember, illetve a tömeg képzeletének ad táplálékot s azt annyira felcsigázza, hogy a tömeg és egyén egyaránt megfeledkezik a való világról és ennek jogos kívánalmairól s önfeledt állapotában — Kybele papjainak módjára — teljesen átadja magát a „vallásinak. Meséknek, koholt valószerűtlen történeteknek közlésével bilincseli le a tömeget, amely — mint a serdülő gyermek a rémregényt — mohón szívja be a képzelő erejét izgató példákat. A mesékmi nyújtunk, de akitől mi veszünk tartalmat. Mert nem mindenki ért meg bennünket, aki úgy tünteti fel mintha megértene. Mi emberek ugyanazon képzettség mellett is a lehető legnagyobb távolságban állunk egymástól. Az érzelemnek, a gondolkozásnak a megértésnek csodálatos zűrzavarát mutatjuk. Ami én előttem komoly és szép, az egy másik előtt kicsinyes és szürke lehet. Ami nekem érdekes, egy másiknak semmitmondó. Ami az én lelkemet lelkesedéssel tölti el, egy másik szívében az érzelemnek egy megmozdulását, egy öntudatlan reflexét sem képes kiváltani. Olyanok vagyunk mi emberek sok esetben, mint keresztelő János hangja: „kiáltó szó a pusztában“, Egy szív meg nem rezdül, egy lélek meg nem indul azon, amit mondunk. Szállanák, röpülnek kimondott szavaink, mint Noé kibocsátott galambja. Szállanak anélkül, hogy megpihenhetnének a káoszban valahol, anélkül, hogy fészket rakhatnának, hogy befogadná őket csak egy lélek is.

Ezekből, amiket én eddig elmondottam a társaságról, könnyen azt a következtetést vonhatnák le, hogy én túlságos nagy igényeket állítok mindenki elé, mikor azt mondom, hogy ránézve nyereséges társaságot keressen magának. Úgy tűnhetik fel az én jellemzésem,