Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-17 / 7. szám
1912. február 17 7. oldal Evangélikus Lap. 7. sz. mondjanak imát és pedig no üres szóvirágokkal telt imát, hanem valóságos imát rebegjenefc a háromegy Istennek. A református egyház ezen korán elhunyt jeles püspöke bizonyára alaposan ösmerte egyházának sajgó sebét: a szokásos halotti beszédeket és imákat. Népünk, különösen a falvakon, nagyon ragaszkodik a halotti beszédekhez s az olyan temetést, amelyen nem hangzik el halotti beszéd, nem tekinti tisztességes temetésnek. De tulajdonképeni főrészéül tekinti a temetési szertartásnak a búcsúztatót, melyet sok helyen, különösen a tót gyülekezetekben versekben mond el a kántor. Az individuális rész ezekben a halotti versekben domborodik ki s a fődolog, hogy egy név se maradjon ki s mindenkinek jusson egy rím. Hogy mennyire ragaszkodik a nép a halotti beszédhez, azt magam is tapasztaltam. Egy időben gyülekezetünkben a vadházasságban élőket, vagy elváltán törvényes elválás nélkül élő házasfeleket nem temettük halotti beszéddel. Egy egyszerű nő megkérdezte, hogy igaz-e az, miszerint, ha tovább is nem tér vissza férjéhez, prédikáció nélkül temethetik őt. Igenlő választ nyerve, azt mondta: .no akkor visszatérek férjemhez.“ A visszaélések a halotti beszédeknél nálunk sem tartoznak a ritkaságok közé és pedig épp úgy a városi gyülekezetekben, mint falvakon. Nincs e tekintetben nálunk semmi ellenőrzés sem és elmondhatjuk, hogy e tekintetben nálunk teljes a szabadság. Es ha beletekinthetnénk a szabadság gyümölcseibe, elborzadnánk ! A temetkezés a városokban az utolsó évtizedekben nagyon emelkedett a külső pompában és díszben. Díszes gyászkocsihoz, gyönyörű kivitelű koporsóhoz kivánnak egy diszszónoklatot, lehetőleg Isten igéje nélkül. A falvakon, ahol még a fényűzés nem harapódzott el, megelégosznek az Isten igéjével, szívesen is hallgatják azt; de kívánják a halott létező és nem létező erényeinek kiemelését — és úgyszólván szentté avattatását. Mit szólna Luther, ha jelen lehetne egyes evangélikus temetésnél és hallaná miként oszt ott nem egy evangélikus lelkész bűnbocsánatot (nem is oly nagy stóláért) s miként avat minden alapos bírálat és minden jog ellenére egyeseket szentekké. Némelyik lelkész egy ily felháborító szenttéavatásnál azzal védekezik, hogy ő alaposan nem ismerte a megboldogúltat s csak jót hallott felőle. Kicsiny falvakban, hosszú lelkészkedés után csak úgy ahogy ismerheti a lelkész a híveit, de parasztvárosokban, nagy gyülekezetekben csak egyesek bemondására alapíthatja a vád és védbeszédet. A dicsőítés és ócsárlás mindég nagyon problematikus — mikor az ombert oly nehéz megismernünk, még a közelállót is — sőt a legközelebb állót is — önmagunkat. A halotti beszédeknél űzött visszaélések nagy kárt tesznek gyülekezeteink életében s ha panaszkodunk az erkölcsi élet hanyatlásáról, a jellemesség ritkulásáról, a papi tekintély sülyedéséről, ennek oka nyomait feltaláljuk abban, hogy nem egy lelkész éppen a halotti beszédek terén nagyon kitágúlni engedte lelkiismeretét. Egy parasztvárosban a halotti beszédben felette dicsérte a lelkész a halottat. Az utolsó sorban álló katholikus paraszt ekként fakadt ki. „Dicsérd, csak dicsérd, hisz a 10 forintost, melyet kaptál dicséred.“ Egy német gyülekezetben egy anyóst temetett a lelkész, kiről általánosan tudva volt, hogy valóságos poklot teremtett a házban — de azért olparentálta mint a szelídség és jóság angyali példaképét! Egy katholikus paraszt távozva a temetésről azzal búcsúzott el evangélikus szomszédjától: „Euer Pfarrer hat gelogen“ — és az evangélikus szomszéd kénytelen volt hallgatagon tűrni a kritikát. A blasfemia is szerepet játszik némely temetésen. Meghalt az apa, kit felnőtt derék két fia siratott. A lelkész a szentháromsághoz hasonlította a családot. Néha azután az embermagasztalás is a gyülekezet komoly tagjainál utálatot kelt. Egy lelkésznél halottat jelentenek. A bejelentő akként szól a lolkészhez: „Kérem de tessék dicsérni a halottat; mert az becsületes embor volt.“ Némely egyházi szónok nem a halott dicséretét, szentté avatását tartja a főcélnak, hanem a gyász- közönség alapos megrikatását. Ez az értelmesebb embereknél visszatetszést szül; mert bizonyos könyörtelenség és durva érzés kell a sebek piszkálá- lásához. Az ige hirdetés itt nem érvényesül, hanem egy kétes értékű érzelmi gyakorlat, az egész nem is egészen nemes motivumokból kiinduló, amennyiben sokszor célja a beszédművész magasztalása és a gyászoló család hiúságának kielégítése. Az ily beszed is sokszor magán viseli a nem igaznak bélyegét, cikor- nyás erőltetett, émelygős. A halotti beszéddel űzött visszaélés diszkredi- tálta halotti beszédeinket úgy saját híveinknél, mint a más vallásuaknál. Az apák, az ősök célzata az volt, hogy a gyászeseteknél is hirdessük az igét. De ez a célzat sok helyen már megszűnt. Szerény nézetem az volna, hogy a halotti beszéd s azzal kapcsolatos búcsúztatók szüntessenek meg s foglalja el helyét a komoly szertartási liturgia — lehetőleg minden egyház tagjának egyformán, ítéletet mondani a halottnál mindég nehéz. O felette Ítéletet fog mondani az akiről hiszszük, valljuk, hogy itélőszéke előtt mindnyájan megjelenünk. Isten igéje hangzik a halotti énekből, a felolvasott szentirási
