Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-28 / 52. szám
1912. december 28. Evangélikus Lap. 52. sz. 7. oldal „A tanítás kezdő fokán az anyag gyűjtése a főteendő — azé az anyagé, mely a vallásos érzék fejlesztésére van hivatva s mely a magasabb fokon a tiszta értelmi taglalásra vár. Az az alapvető didaktikai elv, mely a gyermek önálló lelki tevékenységéhez parancsolja fűzni a tanítás és tanulás módszeres lépéseit, a vallásoktatásban azt követeli, hogy a gyermek lelkében már átélt s azért újból átélhető élményekhez kapcsolódjék az anyag minden új részlete. Nyeri pedig ezt az anyagot az oktatás annak a vallásnak történetéből, melyhez a gyermek tartozik, csak mikor az érzelmi szálakkal s a nem tudatos lelki közösség kapcsaival hozzáfűzött legközelebbi s azért legközvetlenebbül átélhető anyagot befogadta, csak akkor fordulhat figyelmével mindig egy-egy konkrét történeti személyiség művészileg kidomborított alakjára. A keresztyén egyházban a tanítás ez első fokán a közvetlen cél ezek alapján Jézus életének és evangéliumának lehetőleg teljes megismerése; a gyermeki elméhez mérten is bámulatos egyszerűség, mely a legmagasabbat a legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb módon gyökerezted meg a gyermeki lélekben, biztosítja e munka közvetlen sikerét s a jövő rendszeres reflexiók számára alapot ad. Az evangélium ez egyszerűen objektiv megismerése után nevezetes tanrészletül illeszkedik be az oktatás anyagába az egyház története. Az egyháztörténelem, a történelemtanítás egyetemes didaktikai elvéhez híven, nem lesz külső dátumok halmaza, hanem Jézus evangéliumának életsorsa. Megismerteti a szükségszerű átalakulásokat, melyeken az „evangéliumi kovász** átment, mihelyt szervezett egyházzá tömörült; a hatásokat, melyeket a világra gyakorolt s attól kapott Fel fogja mindenütt tüntetni azokat a lelki rugókat, melyek egy-egy dogma fogalmazását éltették s melyek képesítik ama dogma vallásos tartalmának megértésére s így történeti-, tudományos- és vallásos értelmezésére. Az összehasonlításra anyagot adó vallástörténelemből s az egyház történetéből oly anyagra tett szert az ifjú, amely képesíti az emberiség vallásos fejlődésének tömörített átélésére; másfelől a vallás lényegének történetileg kifejlődött magyarázatai fogantyút adnak neki a jelen tudományos eredményei alapján álló rendszeres magyarázat megértésére. E befejező fokon azért — a középiskola végső osztályában — a vallásos tudat tevékenységének lélektani sajátsága, szerepe a lelki életben, különbsége a többi tudatviszonyoktól s rokonsága azokkal — lesz az oktatás hálás tárgya, melynek a történeti ismeretek gazdag illusztrációjául szolgálhatnak. A lelki életben gyökerező sajátságának e felismerésével nyeri meg az ifjú a vallás teljes megértését s csak akkor lehet remélni, hogy megértvén a vallás összefüggését a lélek másnemű tevékenységeivel, megszűnik az a teljesen tudománytalan és meddő tusakodás, mely a „tudás és hit“ mestersé gesen szított ellentétét oly megindító módon igyekszik „kibékilni“, — ahol pedig csak arról van szó, hogy világosan meg kell vonnunk mind a kettő természetes szerepének határait. A harmadik típust az orthodoxia típusának neveznők. Jelleme a vallás felfogásában árulja el magát. Ahol vallásos nézetek történeti kifejezési módjainak feltétlen tekintélyre való elfogadása és elfogadtatása vallásnak hirdet- tetik s ahol a vallásoktatás a betű nyűgéből képtelen kiszabadulni, sőt még csak meg sem kisérti, mert nem érzi szükségét kiszabadulni, — ott az orthodoxia fagyos és sivár levegőjét érezzük, melyet a kegyeskedő pietizmus színtelen langyossága sem képes otthonossá tenni. A pietizmusban támadt az orthodoxia élettelen gépiességének történeti ellenhatása és korrekciója; de bármilyen nevezetes volt történeti szerepe e visszahatásnak, nem lehetett igazi korrekciója azért, mert ugyanazon az alapon áll, mint amit javítani akar: a dogmatikus orthodoxia alapján. Az orthodoxia legszembeötlőbb veszélye a minden dogmatizmussal végzetszerűen együttjáró felekezetiesség, a kizárólagosság követelése. A vallásoktatásban ennek folyománya a keresztyén egyházon kívüli vallásalakok iránti közöny még protestáns tankönyvekben is, meg az a különös apológia a keresztyénség mellett, mely a Buddha vagy Zarathustra emelkedett szellemének történetieden lekicsinylésével kívánja felmagasztalni — nem is Jézust, hanem amit a niceai meg az athanasiusi hitvallások kereszténységnek tanúnak. A pietizmus öröksége a vallásoktatás terén az építés sürgetése. Megszívlelendő elv, melyet a nevelő oktatás nem is késett értéke szerint felhasználni. A modern pedagógia is tudja, hogy minden tárgy lehet építő, azaz a kedély- és érzésvilágot elmélyítő és tisztító, sőt minden tárgy tanítása alkalmat adhat vallásos kedélyállapot fölkeltésére is; de épen olyan indokolatlan túlzás volna azt kívánni, hogy Palesztina földrajzának tanulása okvetlenül épületes legyen, mint hogy minden számtani vagy történelmi órából építést csikarjon ki a tanító. Közös a kettőben a dogmatizmussal járó közömbösség, nem egyszer szinte érzéketlenség az oktatás elemi parancsa, a maradék nélküli megértetés parancsa iránt A legrikítóbb jellemvonása a típusnak — s a legjogosabb kifogások tárgya — a sokszor bámulatba ejtő nemtörődömség a tanuló előtt tárva-nyitva álló benyomások s a tervszerű ismeretközlés természetével, mely egy világképet ad a fejlődő léleknek s ezzel szegény gyermeknek meg kell próbálnia kiegyeztetni egy másikat, melynek igazolására, sőt megértetésére is, talán semmi útbaigazítást sem kapott. Az eredmény: ellentét a „tudás és hit" között, talán titkos sajnálkozás az egyház elmaradottságán, mindenesetre bénult lelki élet és disszonáns életfelfogás.
