Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-21 / 51. szám
1912. december 21. 7. oldal Evangélikus Lap. 51 sz Amikor az elfásult lelkeknek vigasztaló, biztató szóra volt szükségük, az egyház megfelelt hivatásának, ha vigasztalással szolgált az emberiségnek. (A keresztyénség első éveiben.) Amikor a tudatlanságból kellett kiragadni az emberiséget, a tudás forrásához vezető utat mutatta meg, miután összetörte a tudatlanság bilincseit. (A reformáció korában). Ahol a földi lét nyomorúságait a kezdetleges munka- és tökéletlen életviszonyok okozták, ott a munka tökéletesebb formájának a kedvezőbb életviszonyok megismertetésével nyerte meg a lakosságot. Egyszóval nemcsak szóval, hanem tettel, mindenütt és mindig megmutatta, hogy hivatását komolyan fogja föl és hogy a boldoguláshoz vezető utat nemcsak ismeri, hanem az emberiséget rá is tudja vezetni. Tehát azonkívül, hogy sohasem feledkezett meg elveinek hirdetéséről. tevékenységét a működés helyéhez és idejéhez alkalmazta. Egyházunknak is az a feladata, hogy új tevékenységet fejtsen ki, új munkatért keressen; ez annyival is inkább kötelessége, mert egyik leghatékonyabb eszközét, az iskolát, lassan-lassan kénytelen kiengedni a kezéből. De még mielőtt véglegesen kisiklik, gondoskodnia kell arról, hogy az az összekötő kapocs, mely közte és hívei közt van, el ne szakadjon. Egyházunk buzgó vezetői és hívei már régóta látják a kapocs lazulását, el is követnek sokat, azonban nem mindent a kapocs megerősítésére. illetve pótlására, de törekvésüket nem koronázza a kellő siker, egyrészt mert a hívek nagy tömegét nem hatja át a buzgóság, aminek oka részint a meg nem értés, részint az emberre nézve oly kényelmes közöny, másrészt, mert az új eszközök alkalmazása, az új tevékenység igen szórványos s inkább egyesek buzgó, de ötletszerű munkásságának, mint az egész evang. egyház céltudatos és rendszeres tevékenységének tűnik föl s az amatőrködés jellegét viseli magán. Pedig arra volna szükség, hogy egyházunk komoly és rendszeres működésének körébe vonjon minden oly munkát, amellyel magát nélkülözhetetlenné teszi hívei előtt és számára. Hogy mire és merre terjedjen ki ez a működés, a viszonyok és a szükségletek szabják meg. (Például a magyar reformáció első századában a könyv- nyomtatás jórészt a prot. egyház (vagy egyháziak) kezében volt, mert ezt parancsolták a körülmények, holott ma az egyháztól teljesen független ipar.) Sok az oly teendő, amelyet ma még senkisem végez, vagy rosszul lát el: az egyháznak hamarosan el kell szánnia magát ezeknek az elvállalására. Csak a társadalom bajaira kell gondolnunk s rögtön feltárul előttünk oly munkatér, amelyen a már meglazult, de még el nem szakadt ka pocs segítségével az egyház nagy eredményeket érhet el és e nagy, látható s értékelhető eredményekkel háttérbe szoríthatja mindama versenytársait, akik nemcsak az egyház nélkül, hanem ellenére óhajtanak célhoz jutni. Ennek a munkának azonban csak úgy lesz sikere, ha általános, tervszerű és lankadatlan. Az új munkatér előttünk áll. Aki csak némileg is tisztában van hazánk közállapotaival, ismeri a bajokat is. Tudja, hogy közigazgatásunk majdnem kizárólag az adó- és katonaügyekkel foglalkozik, vagyis a főgondja arra irányul, hogy az államszükségleteit a polgároktól behajtsa, de keveset törődik a polgárok ügyeivel. Igazságszolgáltatásunk inkább megtorló, mint megelőző és a formalizmus járma alatt nyög, ami a nép jogtiszteletét nagy mértékben csökkenti. Egészségügyünk nem igen van tekintettel a szegényebb és a gócpontoktól távolabb lakó polgárok érdekeire, a baj megelőzésére alig, elhárítására kevéssé képes az anyagi erőK elégtelensége miatt, iskolázásunknak annyi kívánalmat kell kielégíteni, hogy nem fordíthat elegendő figyelmet az erkölcsi és társadalmi nevelésre Nemzetgazdasági berendezkedésünk egyoldalú, ami útját állja a vagyoni jólét általánosodá- sának és állandósulásának; nincs senki, aki népünket szét terelné a különféle foglalkozási ágakra, amelyeknek aránya biztosítja a vagyoni haladást és ezáltal a kultúrintézmények gyarapodását és tökéletesedését. Mezőgazdaságunk tökéletlen, mert a népet senki sem vezeti rá az okszerű gazdálkodásra. Elemi csapásoknak, járványoknak és egyéb népsorvasztó bajoknak könnyű az aratása, mert nincs, aki jóindulattal és önzetlenül támogatná a népet, aki mindig és gyorsan segítene És senki sem védi meg a vagyoni kizsákmányolásnak ezer fajtája ellen Vájjon ártana e az egyháznak, ha mindeme bajok megelőzésében és elhárításában nemcsak szóval, hanem tettleg is közreműködnék? Ha mindenkiben, hívőben, hinni akaróban és hitetlenben azt a hitet és meggyőződést tudná ébreszteni, hogy az egyház nem tehetetlen aggastyán, akinek elmúlása csak idő kérdése, hanem életerős ember, akitől sok jót lehet várni? Ha bebizonyítaná, hogy, mivel ő az egyes ember bezárt szívéhez hozzá tud férkőzni, azt is ki tudja vinni, amire az állam minden hatalmával és erejével nem képes: t. i. a polgárságnak a közös munkára való önkéntes vállalkozását, ami ezerszer becsesebb a kényszerű szolgálatnál. Ellenkezőleg. A helyett, hogy ártana az egyháznak, a társadalmi munka első tényezői közé emelné, úgy hogy vele szemben eltörpülne minden más intézmény. Akkor hasztalan törekednének, az egyház és vallás ellenségei támadni, lekicsinyelni őt, az eredményes erkölcsi és társadalmi tevékenység nemcsak megóvná őt minden belső és külső veszedelemtől, hanem a hívek, aki- állandóan látnák és éreznék a egyház jótékony munkáját minden téren, a kölcsönösség érzetétől indítva fokozottabban és szívesebben támogatnák őt. Akkor nem lehetne jelszavakkal elidegeníteni a közömböseket, eltántorítani a kétkedőket, megingatni a hívőket. Meggyőződésem, hogy az evang. egyháznak magára kell vállalnia azt a társadalmi munkát, amelyet más intézmények nem teljesítenek vagy nem jól végez
