Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-21 / 51. szám
II. évfolyam. 51. szám. Budapest, 1912. december 21. EVANGÉLIKUS LAP EGYHÁZI, ISKOLAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Szombatonként jelenik meg. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, II., Fő utca 4, ahova a lapot illető mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési és hirdetési dijak küldendők Felelős szerkesztő és laptulajdonos: SZTEHI.O HORNÉI. Főmunkatársak : Dr. MASZNYIK ENDKL, KOVÁCS SÁNDOR. HORNYÁNSZKY ALADÁR. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre 14 K, félévre 7 K Egyes szám 40 fillér. HIRDETÉSEK DIJA Kéthasábos e#*« oldal egyszeri hirdetésért 28 kor., lélnldal 14 korona, negyedoldal 7 korona. Kisebb hirdetések (pályázatok) minden szóért 6 fillér. Többszórós hirdetéseknél megegyezés szerint Tartalom: Az írás. — Sz—o.: Jöjj el Messiás! — Tárca: Lövik Károly; Rut, a szabó. — Hüttl Ármin: A nő helyzete az evangélikus egyházban. — Dr. Zimányi Dániel: Uj korszak, uj tevékenység — Sánlha Károly : Karácsony ünnepén Kotier István. Levél a szerkesztőhöz. — Irodalom. — Mocskonyi JózseJ: Fohász! — Különféle. — Szerkesztői üzenetek. Az írás. Lukácn ev. 2, 10 . . . imc hirdetek nektek nagy örömet. mely az egész népnek öröme leszen: 11 v. Mert született nektek ma a Megtartó, ki az Ur Krisztus a Dávid városában. Karácsony. Karácsony lesz megint. Egy-két nap telik el még, aztán mindenütt széles-e világon, ahol keresztyének laK- nak, Istent dicsőítő himnuszok szállanak az ég felé s a templomokban megcsendül a betlehemi angyalok éneke: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek s a földön békesség a jóakaralú embereknek.■ így karácsony táján, mikor a hideg, sötét világot legalább egy estére átmelegiti a szeretet tüze s megvilágítja a karácsonyfák gyertyáinak halovány fénye, igenigen sokan vagyunk, kik szeretnénk újból egy estére, egy órára legalább kis gyermekek lenni. Nem a képeskönyvek, a bádogkatonák, nem is gyapjas csengős kis bárányok, a szánt húzó pirosszemü nyulacskák csalogatnak, hívogatnak bennünket vissza a gyermekszobákba, hanem azért vágyunk oda, mert nagyon szeretnénk még egyszer gyermeklélekkel karácsonyt ünnepelni. A legszebb, legmelegebb ünnepen akarnánk, hogy elmaradjon mellőlünk minden skepsis, mind a gyötrelmes kétség, mivel intellektuális világnézletünk s nyomorúságos tudásunk terhelt meg bennünket. Valami primitiven egységes érzéssel óhajtanánk mégegyszer a karácsonyfára nézni: gyermekérzéssel, amely nem kérdez, nem latolgat, hanem észrevétlen, öntudatlan, sziklaszilárd meggyőződéssé formálja, hogy született nekünk Megtartó Ur Krisztus a Dávid városában . . . Leplezhetetlen melancholicával állapítjuk meg, hogy igazi, zavartalan boldog karácsonya csak a gyermekeknek van. Gyermeklélekre volna szükségünk, hogy tiszta boldogsággal ünnepelhessünk, ennek hiányát tanultságunk vagy sokat emlegetett idealizmusunk nem pótolhatja. Hasztalan esküszünk rá, hogy a világtörténelem legnagyobb eseményére emlékeztet a karácsony, hiába beszélünk arról, hogy a „koldus kelet“ abban a gyermekben, aki ott a földnek egy félreeső zugában napvilágot látott, soha nem viszonozható ajándékot adott a „kincses nyugatinak, prédikációinkban, imádságainkban sikertelen szállunk az ég felé, ha gyermek módon hinni nem tudunk. Ha az okoskodás, a tépelődés árnya valahogy oda csúszhatik hozzám, ha agyamon átlopód- zik a kérdés, hogy a betlehemi gyermek mit segíthet rajtam, hogyan vállalhat közösséget velem, ha beteg vagyok, ha a ruhám rongyos, ha a lelkiismeretein zavaros, ha nincsen belső békességem, ha idegeimet nem tudom fékentartani, ha hivatalomban kellemetlenségeim vannak s mihelyest olyasvalamit gondolok, hogy mit ér nekem a karácsonyi örömhír, ha én akkor, mikor az elhangzik, összezúzott tagokkal fekszem valami lövészárok alján, szóval, ha hitemet differenciálódni engedem, már nincsen, már nem lehet igazi karácsonyom. Eszembe jut, hogy milyen ünnepe van a magányos özvegynek, az utca sarkon síró árvának, a városok zugaiban tengődő nyomorultaknak, a hófúvásban őrtálló katonáknak s felvetem a kérdést, hogy tudják-e ezek, érzik-e ezek, hogy nekik is született a Megtartó, mondják-e ezek, érzik-e ezek, hogy nekik is született Megtartó, mondják-e ezek, hogy a karácsony a legszebb ünnep a világon s ime örömembe már tiröm- csöppök kerültek s félve, habozva mondom a pogányból vált evangélista után: „ime hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen.4 Gyötrő kétségeken, fájó gondolatokon át mégis a betlehemi gyermek vezethet bennünket zavartalan, boldog karácsonyhoz. Megtanít arra, hogy az élet változásait, a lét elmaradhatatlan küzdelmeit „sub specie aeternitatis“ szemléljük, megajándékoz valami isteni optimizmussal, mely nyomorúságokon, szenvedéseken,
