Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-07 / 49. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 49. sz. 1912. december 7. privatorum pactis, mutari non potest.“* A mai rendszer mellett azonban ez a bagatell-ügy rengeteg időt, rengeteg pénzt nyelt el s tengeri kígyóként még egynéhányszor meg fog jelenni egyetemes közgyűlésünkön. Az idő pedig halad, a sok kerületi kiküldött a drága napidíjak mellett vesztegelni kénytelen — hétszám. Kiváncsi volnék megtudni, hogy egy-egy egyetemesgyűlés mibe kerül az egyháznak? A summát nem ismerem. De azt bizton állítom, hogy a mi közigazgatásunk egyházkormányzatunk nagyon drága. (Folyt, köv.) A jubiláns alkotás kérdéséhez. Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Az „Ev. Lap“ f. évi 48. száma rövid hírt közöl arról a gyűjtésről, amelyet én évekkel ezelőtt kezdtem meg tanítványaim körében és megemlíti, hogy az én tervem, hogy Budán ev. árvaházat alapítsunk a reformáció négyszázados jubileumának emlékére, erőink elégtelensége miatt nem érhető el; arra kér továbbá, hogy ejtsem el e kivihetetlen tervet s adjam oda gyűjtésem eredményét az egyetemes egyház jubiláns alap*) Érdemben igaza van cikkezőnek, de a két példa nem talál, Mikler felszólalása a kérdés érdemi részét nem érintette. Az érdemi kérdés az volt, vájjon hátrányos-e az egyezség a budaméri egyházközségre vagy nem ? Nézetünket erről már az egyetemes gyűlésről adott jelentésünkben elmondottuk. Az árva- nagyfalusi esetben pedig nem az a sérelem, hogy egy magánosok (?) közötti szerződésnek a'törvénnyel szemben akartunk érvényt szerezni, hanem arról, hogy a miniszter egyházi legfőbb törvényszékünknek saját hatáskörében hozott ítéletét megsemmisítette, amihez a miniszternek joga nincs. (Szerk.) módszer, hogy t. i. nem fizetnek elő az egyházellenes, politikai napilapokra, már is érezteti hatását. Én azt hiszem, a mi reformátoraink megadták nekünk az irányt, amelyen haladva a célt megközelíthetjük. Neveljük magunkat a protestáns szabadelvűségben és ezzel védelmezzük, erősítsük egyházunkat. Az egyházzal karöltve és egyenként is minden viszonyok között protestáljunk mindennemű visszaélés ellen. Legyen szabad ide vonatkozólag még néhány észrevételt tennem. Én úgy érzem, hogy mi protestánsok túlságos mértékben hangoztatjuk a felekezetieskedés kerülését. Keresztyén vallásunk szempontjából bármenynyire indokolt is ez az eljárásunk, ne tévesszük szem elől, hogy a nagy tömeg a vallást ma is a felekezetben, az egyházban fogja fel, a vallást ennek külső intézményétől nem tudja elválasztani; a felekezetieskedés fogalmát a felekezethez való erős ragaszkodás fogalmával összezavarja. Ha már most mi híveink előtt nem hangoztatjuk nyomatékosan az egyházhoz vagy a felekezethez való ragaszkodás szükségét és amikor azt látjuk, hogy ellenfeleink a bárány külsejét magukra öltve támadásaikat olyan színbe öltöztetik, hogy azok nem a vallás, hanem jára. Engedje meg igen tisztelt Szerkesztő Úr, hogy ezen hírre megjegyzéseimet megtehessem és legyen kegyes ezeket becses lapjában egész terjedelmükben közölni. Már 1907-ben olvastam egyházi lapjainkban, hogy a reformáció közelgő négyszázados jubileumát egyházunknak valami hatalmas alkotás létesítésével kellene méltóan megünnepelnie. A cikkírók még nem tudták a célt közelebbről meghatározni, de gyűjtésre buzdították az egyház híveit. Nekem tetszett a gondolat s elmondtam az iskolában gyermekeimnek, hogy a nagy munkában, amelyről hittem, hogy általános lelkesedéssel fog az egyház minden tagjánál találkozni, minekünk is ki kell vennünk részünket. Fejtegettem nekik a reformáció áldásait, elmondtam nekik, hogy a reformációnak nemcsak mi, mint annak gyermekei és hívei köszönhetünk sokat, hanem felekezeti különbség nélkül az egész keresztyénség, mert a reformációnak köszönjük az általános népnevelést. Én úgy gondoltam, hogyha a reformáció emlékét akarjuk megünnepelni, a népnevelés oltárán kellene valami áldozatot hoznunk. Tanítványaim nagy örömmel határozták el, hogy velem együtt ők is áldozni akarnak erre a célra s 1908 február 13-án megtartottuk az első gyűjtést. Én kalapomba tettem a magam adományát s azután körüljártam a padok között és a fiúk tették filléreiket, sokszor megtakarított koronáikat, kalapomba. Kezdetben csak hetenkint egyszer jártam körül, de utóbb megkértek a fiúk, hogy minden hittani órán legyen gyűjtés és 2 év óta már hetenkint kétszer kell körüljárnom. A fiúk élénk örömmel adakoznak, akárhányszor könnyeket szeretnék hullatni örömömben s ha néha úgy teszek, mintha a gyűjtésről megfeledkezném, az egyház ellen irányulnak, gyengébb lelki szerkezetű közönségünk könnyen átcsap az egyház iránti közönyösségbe, ami nála egyenlő a vallás iránti közönnyel. Nem találkozunk-e már is olyan kijelentésekkel, hogy nem szükséges templomba járni, úrvacsorával élni, mert anélkül is lehet valaki vallásos. A protestánsok Angliában nem így gondolkodnak. Londonban a lordmajor megválasztatása előtt ma is fogadást tesz, hogy hű marad a protestáns egyházhoz és elmegy a protestáns templomokba. A túlzó szociáldemokraták támadásainak kedvelt céltáblája az egyház, a vallás külső intézménye. Kérdem azért, miért csinált a szociáldemokrácia szakszervezetet, egy, hozzá hatalomban csak a reformáció előtti egyházi szervezethez hasonlítható intézményt, ha nem abból a célból, hogy eszméit ennek a szervezetnek segítségével megvalósítsa. Egyházközönségünk közvéleményébe tisztultabb felfogást kell belevinni az egyház fogalmáról, az egyházi elöljáróságok feladatköréről is. Úgy látom, hogy az általános papság gondolata, amelyen egyházalkotmányunk nyugszik, elhomályosult
