Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-10 / 32. szám
Evangélikus Lap. 32. sz. 3. oldal 1912. augusztus 10. ról van szó, nem hiszünk igazában még a gallérunknak sem! Legkevésbé akkor, midőn nem-kongruás lelkész úgy beszél, mintha a kongruások malmára hajtaná a vizet; vagy megfordítva, legeslegkevésbé akkor, midőn kongruás pap úgy veri a nagydobot, mintha az éppen úgy szólna a nem-kongruásoknak, mint a kon- gruásoknak, mert hisz az utóbbi esetben például azzal a gyanúperrel élhetünk: hogy az illető most így beszél, mert kilátása lehet nem-kongruás papnak lennie, vagy ki tudja, mely érdeknél fogva. Szóval nem hiszünk sem a kongruás, sem az egyetemes érdek jelszavaiban: bizalmatlankodunk, ingerkedünk, széthúzunk; mindent csinálunk, csak össze nem tartunk ebben a nagy kérdésben, mert nem vagyunk vagy nem látszunk teljesen őszintéknek. Én nem beszélek sem ide, sem oda, mert nem vagyok fölhatalmazva bárkiknek nevében is beszélni. Csupán arról kívánok számot adni őszintén és szerényen : milyen benyomást tesz reám a pénzügyminiszternek és közelebb Tisza Istvánnak ígérete, illetve ez ígéret magyarázata. S megvagyok győződve, hogy ez őszinte számadásommal sokak belső hangulatának adok leplezetlen kifejezést. A miniszter és Tisza kijelentései, melyek szerint a lelkészfizetés a korpótlék rendszer alapján az 1912. évtől kezdve már az 1913. évben rendeztetik: jó hatást tett reám, mint kongruás lelkészre. Ha a fizetés a jövő évben tényleg rendeztetik, akkor ez az immár évtizedek óta felszínen levő nagy kérdés megint egy jelentős lépéssel haladt a megoldás felé. S e jelentős lépés sok nyomorgó papi családon fog segíteni még a 3000 koronánál valamivel kevesebb fizetésű nem-kongruásoknál is, akik, valamint a nagyobb fizetésű paptársak nem kívánhatják, csupán testvéri szeretetből, hogy egy őket is esetleg érintő, (vagy legalább is jobban érintő) gyökeresebb fizetésrendezésnek ki tudja mikor teljesülő reményében ne fogadjuk el most a kezünk felé nyújtott segítséget, sőt hogy még „ad arma!“ harcoljunk is ellene. (Ez utóbbi jelszóra tán még sem mozdul valami nagy tábor!) A mindinkább emelkedő drágaság folytán is tényleg nyomorgó, sőt lesújtott lelkészek érdeke és a józan okosság azt látszik követelni, hogy most — minden egyenetlenkedés nélkül — fogadjuk el azt, amit ad az állam, úgy azonban, hogy további igényeinket a törvény alapján való gyökeres és végleges rendezésre fentartjuk. A most kínált segítség elfogadása is az állam nyújtotta egyik alap lesz arra, hogy követeljük azt, ami meg nem adatott, de amiről elismerte az állam, hogy tartozik vele, mert törlesztge- tett belőle. Tegyünk úgy, mint a tanítók mindenkor, akik bármi csekély volt is az, amit az állam nyújtott, készséggel fogadták el, sőt éppen a nyújtott kisebbmérvű segítség elfogadása lett egyik erős alapja további nagyobb követeléseiknek. Evés közben jön meg az étvágy. Lehet, hogy ez őszinte — mert önzőnek látszó — szavaimért innen is, onnan is, követ fognak dobni felém De ha — mint fájdalom, nekem — oly szomorú tapasztalata volna minden ez ügyben vezetésre vagy irányításra hivatott egyházi és világi tényezőnek a kongruás lelkészek egyéni és kiváltképp családi nyomorúságairól, ahol a már kilátásba helyezett 4C0—400 koronás korpótlék igazán és az utolsó pillanatokban való mentő segítség lenne és ha minden ügymozgatásra hivatott tartozik, de ez csak másodrangu kérdés. Az igazi nagyság továbbá mindenben felfedezi az abban meglevő nagyot s azt felismeri. Komjáthy költészetében pl. egyformán foglal helyet az ind, a keresztény a középkori és a modern világnézet. Mindenben van nagyság s azért az elmúlt idők eszméinek, alkotásának egyszerű elitélése, lerombolása elvetendő; ehelyett keressük meg bennük azt ami nagy: Krisztus, Aquinoi szt. Tamás, Giordano Bruno, Darwin, Nietzsche mind nagyságok s éppen úgy nagyok alkotásaik is. S ami nagy bennük, az örökké megnyeri a lelket. A nagyságot, a lángészt tehát jellemzi, hogy alkotásaiban van valami, ami örök. Ez talán már transscendentális elem. Valami, ami mindig bámulatot kelt. Nagyságok Haeckel, Baudelaire, Archtibasev is. S ezeknél nem az a fő, hogy eszméiket mindenben elfogadjuk, hanem az a tény, hogy mindegyikben van valami uj, amiért őket élvezzük. A talentumban van valami a vasszorgalomból, a kitartásból. A lángész ezt mellőzheti, de ehelyett van valami, ami nem e világból váló. A talentum nehézkesebb, de tartósabb jelenség. A lángész fellobban; nem állandó, hanem időközönként visszatérő. Nála gyakran önkivüli állapotban jelentkezik az alkotás. A lángész különbözőképen nyilvánulhat meg. Pl. Aranynál kitűnő a versforma, emellett azonban kép, hasonlat is van nála elég, különösen a Toldi-ban. Petőfi költészete ismét alkalmibb. Komjáthyé tartalomban gyakran elmosódó, de a nyelvezet fenséges. Vajda nyelve gyakran prózai, de nála nagy az érzés. Ihlettség alkalmával úgy mondanám a lángész szellemi transzba esik, amelynek elmúltával ismét közönséges emberré válhatik. Érdekes megvizsgálni, hogy a jelenlegi világkultúrában, melyik nép a legzseniálisabb, melyik vezet? Az irodalomban a franciát s oroszt, a tudományban a németet tartják vezetőnek. A német kultúra tényleg nagy, sőt vezető, mindamellett az a szellem, amely jelenleg az európai kultúrát áthatja, inkább reális és praktikus irányú, ami a francia és angol szellemet jellemzi. A szépirodalomban is az új áramlat, szociológiai és természettudományi eszmék bevitele, orosz és francia vonás. Különösen Oroszországból indul ki a mély lélektani elemzés pl. Dosztojewszki „Bűn s bűnhödése“, Archübasev „Sanin“-ja, Andrejew novellái stb. Új érzéseket, új gondolatokat látunk mindezeknél. Valami rend
