Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-06 / 27. szám

1912. julius 6.

Evangélikus Lap. 27. sz.

3. oldal

azt főkép a protestantizmus felszabadító munkájának lehet köszönni

De ha már a katholikus egyházban is oly szabadult s a kor szavát megérteni akaró szellem bontogathatja szárnyait, akkor a protestantizmus nem lehet ennél maradibb, nem lehet süket az új kor hívó szózatával szemben.

Az eszmék szabad szárnyalását nem nyűgözheti le az a protestantizmus, amely saját létét épp annak felszabadításával alapozta meg.

A múlt idők legendái az emberi nem boldogságát, az aranykort, a régmúltba, az őskorba helyezik, mely elveszített édeni állapotot még most is siratja az emberiség, melynek azóta a földi nyomor s a véres verejtékezéssel való kínos munka jut vezetésképpen osztályrészül.

Az elveszített szép múltat, a régi jó időket visszasíró ezen pesszimisztikus világnézettel szemben a tudomány ma új, boldogító s vigasztaló jóhírt üzen az elcsigázott s vergődő emberi nemnek.

Ne a múltba tekintsünk sopánkodva, hanem a jövőbe, egy jobb, szebb s boldogítóbb kort remélve.

A múltban az állatias sorban tengődő vad s emberevő barlanglakóhoz vezet a tudományos kutatás ösvénye, míg a jövő perspektívája az emberek szolidaritására támaszkodó s az általános kultúrán, tudáson s jóléten felépülő bol- dog, egészséges, müveit s jobb emberi nem felé mutat.

Amint az új kor költője mondja:

„S az emberszívben mind tisztábbak, Boldogabbak, kedvesebbek a lángok,

S miket teremt a vágyó ember Egyre szebbek az új és új világok“.

S ha a múlt és jelen bajaiért vigasztalást keresve örvendező reménységgel a jövőbe tekintünk, ha látjuk, hogy az emberiség legjobbjai összefogva, egyesült erővel iparkodnak a jövő boldogabb korát kiépíteni, akkor mi protestáns tanárok és tanulók boldog önérzettel a kultúra e pionírjai közt látjuk magunkat az élet, a fejlődés, a tökélesedés szolgálatában.

Testvérekként állunk egymás mellett s ezt különösen átérezzük ma, amidőn önmagunkba merülve számot vetünk az elmúlt tanévben végzett magvetői munkánkról.

Ti, kedves ifjak, fiatalos hevetekből fakadó botlásaitok beismerése mellett bizalommal fordultok hozzánk, kérve s remélve elnézésünket s Ígérve, hogy a jövőben jobbakká s tökéletesebbekké iparkodtok majd lenni.

Mi pedig, tudva, hogy a gyarlóság mindnyájunk sajátja s örömmel látva a jóra irányuló igyekezeteteket, bízunk bennetek.

valamennyit oly lelkiösmeretesen dédelgetett, javára szolgál, mióta a férfiak felvilágosodása ezen rend igényeit gúnynyal illetni kezdi.

Egy közeli összeomlásnak legbiztosabb jele azonban a. rend saját soraiban tapasztalható lázadás, amelynek ez a levél csak véletlen nyilvánulása. Amit ma mondok, azt naponként a jezsuiták százai ismétlik és legközelebbi nemzedék százai ugyanazt fogják tenni. A jezsuilák a legértelmetlenebb ifjakat fogadhatják fel, bekötözhetik szemeiket amint csak lehet, nem fogják megakadályozhatni, hogy egy szabad század szelleme és befolyása ezen ifjak gondolkodásába behatoljon.

A dolgok, melyeket olvasnak és hallanak, ezen fiatalembereket befolyásolni fogják, hacsak őket a klastrom falai közzé be nem zárják.

Zárom soraimat. Azt vélem, hogy nem éltem hiába, sem haszontalanul, ha mást nem is tudtam volna elérni, mint erkölcsi meggyőződésemnek jelenlegi tisztaságát, amelyre nem csekély szorongattatásuk után szert tettem. Küzdelem által szabadultam meg egy hamis rendszer hálójából, amelybe lábaim megfogództak.

Egy egész élet jó munkájával, személyes tapasztalat és megfontolás segítségével sikerült megoldanom azt a fényes és bonyolult hazugságot, amelyet a jezsuitizmus elénk varázsol. És habár életem határán csaknem kimerülve állok, bizonyos köznapi elvektől környezve, amelyek mint századunk öröksége már régóta folyó pénz gyanánt szolgálnak, mégis úgy látom, hogy oly elveket birok és érzek, amilyeneket senki sem tudna bírni és érezni, még akkor sem, ha azokat ingyen kapta meg és nem kellett őket mint magamnak meghódítani.

És hasonlóan ahhoz, aki lihegő kebellel kapaszkodott fel a tengerből annak partjára és az Óceán veszélyeire és rémségeire visszatekint, én is bizonyos irtózattal tekintek vissza abba a sötétségbe, amelyben éveken keresztül tévedezve bolyongtam, amelyből azonban Isten irgalmassága napvilágra és szabadságra feljutni segített. „Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarásznak tőrétől. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk. (Zsolt. 124. 7.)“