Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-01 / 22. szám
Evangélikus Lap. 22. sz. 3. oldal 1912. junius 1. előtt „helvót hitvallású reformátusokénak nevezték magukat. Azonban az érzékeny s formailag is teljesen jogosnak látszó följajdulás válasz nélkül maradt. A református egyház napirendre tért fölötte. Fölvette a „helvót hitvallású“ jelző helyett az „evangóliom szerint reformált“ elnevezést. De még itt sem állt meg. Mivel a röviditett „ov. ref.“ elnevezés a gyakorlati életben sokszor az „evang.“ egyházzal való összetévesztése s viszont — adott okot, az „evangó Horn szerint reformáltak“ legutóbbi zsinata még az „evang. szerint“ jelzőt is mellőzte s fölvetto hivatalos címéül egyszerűen a „református“ közkeletű, jól ismert s minden más felekezettől markánsan megkülönböztető jó hangzású, szinte népszerű novet. Vétett-e ez által a „helvót hitvallás“ ellen? Megtagadta-e ez által régi helvét hitvallását ? Kevésbé tudják-e most hívei, hogy ők a helvét hitvallást követik, mint annak előtte tudták, mikor még a teljes nevük „helvót hitvallású református“ volt? Ezt azt hiszem senki sem merné állítani. A föntebbi analóg eset után azt kérdezhetnénk önmagunktól mi is: váljon vétenónk-e valamit a mi „ágostai hitvallásunk“ ellen azzal, hogy egyszerűen „evangélikusoknak“ neveznénk magunkat? Kevésbé tudnánk e azon túl, hogy mi az ágost. hitvallást követjük ? Megszünnénk-e azután az ágost. hitvallás követői lenni ? Megtagadjuk-e az által régi hitvallásunkat ? Dehogy tagadjuk meg! Sőt csak nyomatékosabban hangoztatjuk, hogy a mi hitvallásunk kizárólag az „evangóliom“ fundamentomán épült föl. Az „evangélikusoknak“ az ovangóliom a valódi hitvallása. Ebből merítette igazságait az „ágostai hitvallás“ is. De mivel az evangóliom több, bővebb, részletesebb, mint az ágostai hitvallás; mivel az evangé- liom „Istennek beszéde minden hívőnek üdvösségére“, mig az ágost. hitvallás — legyen bár még oly tökéletes — csak emberi mű: azért azzal, hogy evangélikusoknak nevezzük magunkat nemcsak nem vétünk ágostai hitvallásunk ellen, sőt azt fölmagasztaljuk. Igen! az evangóliom több, teljesebb, tökéletesebb, örökebb, de még történetileg is előbb való, mint az ágostai hitvallás. Ez a hitvallás az evan- góliomnak csak egy — hogy úgy mondjam — szellemi mellékterméke, mint a virágnak az illat, a gyümölcsnek a mag. Miért no nevezhetnénk mi magunkat röviden „evangélikusoknak“, mikor az evangéliomból fakad a mi hitünk, mikor abból fakadt az ágostai hitvallás is! Mennyivel szerencsésebb helyzet az, mint a reformátusoké. Nekünk adva van a leghelyesebb, legtalálóbb, legigazabb nevünk az „evangélikus“ szóban. Nekik keresniök kellett a megfelelő nevet S hogy keresték, hogy haboztak s hogy soká nem találták meg : igazolja a többszöri változtatás. Pedig a „helv. hitvallású“ elnevezést mindjárt pl. Mózes tana s egyéb — mint ismételve mondottuk — így mutatandó be, de az isteni oldala, a vallásos értékelés kiemelendő. Az igazi vallásosság ugyanis nem »Opfer der Vernunft«, de a szív áldozata. A mai theologia programmja legyen a végkér- dósek — megváltás, feltámadás — dogm. jelentőségének érintése nélkül a liberális álláspont bevitele a hitéletbe. Ugyanez áll a menny, föld, angyal, ördög fogalmakkal. Luther még személyes ördögöt vallott. E fogalmak a spiritizmus szellemében igazolhatók, de fel nem adhatók, hanem ugyancsak jelentőségüket behatóbban no feszegessük. Mindez tehát nem adható fel, csak szubjektív meggyőződésünk térhet el az eredeti felfogástól. Ma ez a tényállás a theol. iskolák alapján. A protestantizmus kebelében a pozitív körben is helyet adnak azon megváltásfogalomnak, amely szerint lényege, hogy Isten segedelmével szabadulhatunk bűneinktől (Hunzinger). De bárhogy állunk e kérdésekre nézve, tiszteljük s tiszteletreméltónak valljuk minden prot. meggyőződést. Azt az elvet pedig, hogy némely bibliai történetnek allegorikus magyarázatot adjunk, a szószerinti értelme helyett, nem tudom aláírni. íme, ez a mi vallásunk, amelyre bennünket vezetett a különböző irányok ismerete s amely bizony eltér a Haeckel által nyújtott eredményektől. Nem tagadom: gyakran tépelődik lelkem a következő kérdéseken: miután a felokezeti tanok el- hivóse gyakran a nevelés kifolyása s mindenki azt a vallást hiszi és védi, amelyben nevelkedett s ezen alapon amíg vallásunkban valamit mondái, vagy mithológiai jelenségnek vonakodunk tartani, addig hasonló jelenséget más vallásban tartózkodás nélkül annak tartunk, miután továbbá a szentírás könyvei annyi idegen betoldásnak s különböző körülménynek voltak kitéve s így a csupán egy, e könyvre vonatkozó inspirációt oly nehéz vallani, sőt egyáltalán lehet-e vallani, miután az egyh. tanok keletkezésében a dogmatörténet görög s más filozófiai hatásokat s szociális alakulatok befolyását mutatja ki, nem meddő fáradság-e valamely vallásos alakulattal annyit foglalkozni s azt védeni? Ámde érezve a vallásos érzés nemességét, lelkem ismét vallja a kijelentést s visszatér az egyházhoz, ha annak szabadabb formájához is, amely azonban megérti azt is, aki pozitív protestáns, vagy luth. alapon a teljes /
