Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-13 / 15. szám
Evangélikus Lap. 15. sz. 5. oldal 1912. április 13. „A fény kigyúlt, haladjunk utána, ha nem is tudjuk, hogy hová vezet“. Igen, Tolstoj hirdeti az élet, a jelenvaló élet vallását. Ami túl van ez életen, a régi vallások egész motafizikáját, transcendens dogmatikáját, mint felesleges lomot, üres ábrándkópeket, álomhüvelyezést lerázza magáról. O a szó igaz értelmében határozott pozitivista. Őt — s ez vallásos felfogásának másik jellemző vonása — csak a kézzelfogható valóság érdekli. Ami azon túl van, az iránt épp oly kevéssé érdeklődik, mint az iránt, ami már elmúlt. Nála nem az az alapkérdés, ami a dogmatikus vallásoknál: mit cselekedjem, hogy az örök üdvösséget elnyerhessem ? Hanem praktikus életügynek tekintve a vallást, azt kérdi: mit tegyek, hogy itt o földön haszontalanul ne éljek. S erre azt a nyílt, őszinte és becsületes feleletet adja: szolgáld az Istent, munkáld a magad és felebarátaid javát, boldogságát. A többit bizd az építőmesterre, az Istenre, ó megcselekszi. Nem Pál apostol szava ez?: „Állasd oda egész életedet Istennek élő, szent és kedves áldozatul, mert ez az okos istentisztelet. Es teljesítsd az ő tökéletes akaratát“. Nem Jézus szava ez?: „Az az én eledelem, hogy az én mennyei Atyám akaratát teljesítsem-. Kertész ez ember, a kert az ember élete, gyümölcsözzünk a gazdának, Istenünknek. Ez a Tolstoj vallásának alapgondolata s éppen azért szerinte minden vallásnak csakis annyi értéko van, amennyi hasznot húz abból az egyén és az egész emberiség, vagyis amennyit erkölcsi elvei, szociális intézményei, politikai és kulturális alkotásai érnek, egyszóval amilyen viszonyt létesít az élethez és a világmindenséghez. E főszempontból alkotja meg Tolstoj az ő egész világ- és életfelfogását s e célra alapul a legtökéletesebb vallás magna chartáját, a Jézus evangéliumát vette s ragadta meg s igy született meg az ő evangéliuma, amelynek részletes megismertetését azonban más alkalomra halasztóm. (Vége.) A temetési beszéd. A szilaj gyorsasággal előhaladó korszakokban, aminőt mi is élünk, a magán- és társasólet minden nyilatkozata változás, sőt újítás után vágyódik. Számos intézmény elavul a felette elrohanó fejlődés folytán s az új viszonyok közt már hasznavehetetlenné válik, sokaknak a régi csak azért nem tetszik, mert régi, még mások pusztán azon okból igyekeznek újítani, mivel ez az irány korszerű, valósággal divattá vált; vannak, kik megunták az élet bizonyos régi alakzatait s elfogultan abban a gondolatban, miszerint minden új jobb, mint a régi, 6zives-örö- mest csatlakoznak az újítók táborához. Igen természetes, hogy ez az általános újítási vágy a vallásos szertartásokat se hagyja érintetlenül, hanem szorgalmasan keresi, hol lehetne a régit valami újjal, jobbal fölcserélni. így vetődött fel többek közt az a kérdés is, hogy temetkezési szertartásunkon változtatni kellene, nevezetesen ol kellene hagyni a halotti beszédeket. Igen hatalmas érvet hoznak ellenük abban, hogy azok nem ritkán a való igazsággal homlokegyenest ellenkező állításokban bővelkednek olyannyira, hogy a hallgatók közül azok, kik az eltagadhatatlan tényeket jól ismerik, valóban megbotránkozva hallgatják a lelkész ajkairól elhangzó szavakat. Ez a vád a halotti beszédnek általánosan szokásos tartalma ellen kétségkívül alapos. Tény, hogy azok — talán abból a régi közmondásból: do mortuis nil nisi bene kiindulva — rendesen annak a célnak szolgálnak, miszerint az elhunyt érdemeit a lehető legszembetűnőbb színekkel magasztalva állítsák a gyászolók és hallgatók szemei elé. E törekvés aztán természetesen beletéved abba a hibába, hogy kiváló tulajdonokat fedez fel ott is, hol nincsenek, sőt még a kirívó gyarlóságokat is nagy erényekké varázsolja át. A vallásos érzület aztán, mely abban n hitben gyökerezik, miszerint a köznapi élet gyarlóságai, ferdeségoi, ellentétei, álalakzatai felett van, létezik tökéletesség (emberi szempontból szólva) össz- hangzat, örök igazság van ezen a világon és e felemelő eszmék a vallás birodalmában jelennek meg ; a temetési beszédek o szokásos tartalmával semmikép se tud megbarátkozni. Ezek a dicsőítő „szentté avató beszédek valóságos visszaélés a vallásos szertartásokkal. De nem kell feledni azt a szabályt, miszerint abusus non tollit usum. Ha a temetési beszédek helytelen, az igazi vallásos érzülettel valóban össze- egyeztethotlen irányt vágtak be, ebből nem lehet azt következtetni, hogy azok feleslegesek, sőt, hogy azokat egyenesen el kellene törölni. A vallásos testületeknek az az egyik elengedhetetlen feladata, hogy az élet kimagasló körülményei között, amikor az egyén valamely nagy esemény kezdetén vagy befejezése után nevezetes fordulóponton áll, amikor nagy aggodalmak felhője borul reá, nagy örömben részesül, vagy súlyos csapás folytán nagy szenvedés tengerébe merül, figyelmeztessék őt a minden áldás örök kútforrására, az isteni gondviselés végtelen bölcsességére; bizalmat ébresszenek a csüggedő lélekben, szavakat adjanak a kebelben felbuzduló hálaérzotnek, világot gyújtsanak a fájdalom nyomasztó sötétségében vigasztalást kereső léleknek. A család mennyei örömét a gyér-
