Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-06 / 1. szám

8. oldal

Evangélikus Lap 1. sz.

1912. január 6

hez nekünk alkalmazkodni leéli, annyira, hogy még a kartársam által ajánlott kísérletet sem tehetjük meg „fegyelmi“ kikerülése nélkül, pusztán az állítások láncolata sem födi azt az evangéliomi igazságot melynek lelkésztársam szószólója akar lenni. Miről is van szó? Arról, hogy szerinte a lelkész munkálkodása nyomán meg kell nyilatkozni a hívőkben annak a hitnek, mely az önkéntes adózás, az egyházszeretet alapján maga után vonja. Pedig a káté azt mondja. ,,A hit nem a mi munkánk jutalma, hanem Isten szentlelkének adománya.“ A hit mint Isten ajándéka I. Kor. 4. 7., mint a szentlélek munkája Ap. csel. 6. 7., mely hallásból vagyon Rom. 10. 17., nem kizárólag a lelkész munkásságának eredménye, tehát annak ereje, megléte avagy hiánya nem áll mindig egyenes arányban a lelkész munkásságával, avagy munkátlan- ságával, mert hiszen Jézus a hit elkezdője és be- végzője Gál. 5. 22., s így a hit és a lelkész, Isten, s az adott testiség állapotának redöje, melynek három előidéző factora van. Mi következik ebből? Először az, hogy a lelkész munkálkodása nyomán nem terem mindenkiben hit. Másodszor: a kívánt áldozatkészség nem csupán a hittől és egyházszeretettől függ, hanem még inkább az anyagi tehetségektől is. Hol ez nincs meg, a legerősebb egyházszeretet sem dicsőitteti meg magát adakozásban különösen egyház- községeinkben, melyekben — tudjuk, hogy a lelki szegények jórészt éppen az anyagilag szegények, a lelki gazdagok jórészt az anyagilag gazdagok. Kik segíthetnének — nem tudnak, akik tudnak nem akarnak ! Kartársam még abban az egyszerű hasonlatában is tévedett, mely a napsugár erejéről s a jégkéreg elolvadásáról szólott, mert amig itt két fizikai törvényt állított egymással szemben, melyek közül a kisebb az erősebbnek engedni tartozik, addig a lelkész munkálkodásában s a hívő testiségében két különnemű törvény, ható erő áll szemben, mely utóbbi nem mindig enged az előbbinek mivel I. Péter 2. 11. szerint „a test kívánságai is vitézkednek a lélek ellen.“

Ha tehát a lelkész megélhetése munkálkodásából — ideális értelemben — nem biztosítható „mivel hogy mi Istentől valók vagyunk és az egész világ gonoszba helyeztetett I. Ján. 5. 19, mert a világ fiai eszesebbek a világosság fiainál Luk. 16. 8, s nem bánnák, ha éhen is halnánk, természetes, hogy követeljük azt, ami sajnos „meg nem adatik“ az isteni és polgári törvények ígérete dacára sem. íme, elérkeztem ahhoz a ponthoz, melyben igazolhatom azt, hogy a mozgalmunk nem a cikk elején említett anyagiak halászain, hanem azon a törvényen alapszik, mely törvény mint ethikai jó helyet foglal ama rendelkezések között, melyeknek betartására mindnyájan köte- leztetünk Gál 5. 18. Ez a törvény a 48. XX. t.-c.

Kartársam szerint a törvény végrehajtását követelni nem szabad. Idézzen erre nekem egy evangéliumi citátumot. Nem szabad azért, mert a követelés az „erőszak“ fogalmát rejti magában — s ez nem jézusi gondolat! Kérdem a jeruzsálemi templomi jelenet, az ostor használata, a padok felforgatása nem az „erőszak“ tette volt — ha a legszentebb jó érdekében is? Mert a törvény — benem tartása — legyen akár isteni, akár polgári ok mindig a harcra, arra a harcra, melyet Jézus hozott e világra. A tulvilági életben talán — hol a bűn nem uralkodik, jogosult volna a kérés, de itt, ahol a jó a bűn alá van rekesztve, nemcsak a zörgetés, követelés, de a harc is szentesitett. Nincs tehát kartársamnak evangéliumi alapja arra, hogy a törvény végrehajtatását ne követelhesse. Még az sem menti őt fel ez alól, amit a lelkész társadalmi helyzetéről állít.

Megjegyzem, hogy midőn a lelkész társadalmi helyzetéről szólunk, nem az evangéliumot — mely erről mit sem tud — hanem az egyházat vehetjük irányadóul. Melyik osztályba tartozik a lelkész ? Abba, a melyikbe az egyház. Az elsőbe! Ezt a helyet a lelkész anyagi feltételek hiánya miatt azonban nem tudja elfoglalni. Alsóbb osztályba foglal helyet. Ä dolog úgy áll: a hova tartozik — azt nem tudja elfoglalni, a melyet elfoglal azon felül emeli őt szellemi, lelki, erkölcsi műveltsége s így most a lelkész nem egyéb, mint egy a társadalmi űrben bolyongó üstökös. S mert nem egyszer anyagiakban való korlátoltságát, szellemi, lelki és művelődési korlátoltságának számlájára Írják, ez okból sokat vészit egyéniségéből, értéke, munkájából, hatása s tekintélyéből a közegyháza. Mert minden folt, mely a lelkész egyházi, családi, közéleti tevékenységén legtöbbször az anyagiak hiánya miatt is megnyilvánul halványozott árnyékát veti az az egész közegyházra, mely fának tekintélye és hatalma a lelkészek gyökérszálaiból táplálkozik. Ez okból nem lehet közömbös a közegyházra a lelkész családi állapota sem, nem a családi tagok helyzete, nem a gyermeknevelés óriási gondja. Igazán csodálnom kell kartársamat e pontnál, melyben a neveltetésről és taníttatásról oly kicsinylőleg gondolkozik. Szerinte csak gazdag lelkész adhatja gyermekét tudományos pályára. Előbb említettem, hogy az anyagi gazdagság minő viszonyban szokott állani a lelki kifejlődéshez, itt csak arra akarok reflektálni, mit kar társam a pálya, a jellem szorgalom, és boldogulás viszonyáról mond. Szerinte a pálya — közömbös.

Fő a jellem és szorgalom. Kérdem tehát ezek után őt, mit tart arról a belső elhivatásról, mely a boldogulásnak egyedüli kulcsa? Arról az elhivatásról, mely Jézust nem engedte az ácsasztal mellett maradni, Luthert nem egedte a jogi pályán stb., arról az elhivatottságról, mely egyedül bírja jogcímét arra,