Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-02 / 9. szám

1912. március 2. Evangélikus Lap. 9. sz 5. oldal kellene ismét küzdeni és kettővel ismét egye­sülni. Nehezítenek a feladatot, porlasztanók az erőt. Nézetem szerint az unió formája felett gondolkozni időelőtti. Az unió megvalósítása ma — ugrás lenne. Már pedig, amint a ter­mészet, úgy az egyház sem tűrhet meg ily ugrásokat. Ez csak egy esetben lehetséges itt, akkor, amikor a forrongó időszak háborgó hul­lámai, vagyis a történeti életfejlődés egy maga­sabb életelvben radikálisan kijegecescdik (Luther kora). Ma nincsen ilyen időszak. Ma még uniót csinálni nem lehet. Az idő azonban nincsen messze. Mert bár az egyházak hajóit a közélet tengerének hullá­mai nem csapdossák, de a hajók deszkáiban annál titkosabban rágódnak a szűk. Az egyhá­zak erőseknek épeknek látszanak, de belül rot­had a deszkázás. S ha ma azt egy-egy éles szemű ács észre veszi és vészt kiált, — a hitel­vek pápaszemén át a vizsgálódó hajós semmit nem látva nyugodtan ül a hajó fedélzetén. Konstatálja a vak tűzi lármát — s tovább pihen. Ami hajónk szerencse. hogy nem olyan, mint az evangeliombeli. Ott az Úr aludt s a tanítványok voltak ébren, ami hajóinkon a tanítványok alusznak s az Úr van ébren. S meg vagyok vesznek részt a világ krisztiauizálasának a munká­jában. Az evangélikus egyház nem rendelkezik a külső tekintély és fény ama eszközeivel, amivel a katholikus egyház a lelkeket fogva tartja, egyetlen fegyvere az Isten igéje és az az erő, mely az emberi szivet megragadhatja, de ez az erő csak élő személyi­ségek által hat, mert életet csak élet kelthet, igy hát egyházunk személyi erőkkel kénytelen pótolni a külső hatalmat és ezek többet érnek az intézmények, rendszabályok, formuláknál. Ezért volt főkövete­lésünk, hogy az evangélikus lelkész élő vallásos személyiség legyen, mert ő mintegy kristályozódó pontja, a hivek önálló vallásos életének, erről persze egész a XVIII. század végéig nem lehe­tett szó. Korunk vallásos életének egy mindjobban elő­térbe kívánkozó vonása, hogy a vallásosság, a külső gyakorlatok teréről az érzület terére helyeződik át. Ezért riaszt el bennünket minden külső látványos­ság, minden üres pátosz, minden nagyképüsködő terpeszkedés. Személyes vallásos életet kívánunk a lelkésztől, de személyes vallásos életet keresünk és kívánunk a magunk részére is és ép ezen személyes győződve arról, hogy amikor a hajóink recsegni kezdenek, az Úr maga fogja felkölteni tanítvá­nyait, az Úr, mint egyházának is Ura — maga fogja megcsinálni de csakis akkor — az uniót.*) Ami hatáskörünkbe most még nem annyira az unió, mint inkább az unió szelleme tartozik. Ennek a szellemnek vagyok én is híve. Ez a szellem azonban, mint a Neptun kezében levő tömlőbe zárt szelek nem ami az ecclesia mili­tans kezébe van letéve, hanem inkább azoknak a primusoknak kezébe, kik egy parányi egymást megértő jóakarattal, hallgatagon egyszer többel tehetnek az unió érdekében — mint mi ezer cikkezéssel. Az ő hatáskörükbe tartozik az, hogy az egyházakat mindenekelőtt kormányzati szer­veikben, a gyülésezésekben hozzák össze. Vagyis ismételten hangoztatom, hogy egyházaink vezetői találják meg azokat a közös időponto­kat a közösen megállapított helyeken, amelyekben és ahol a két egyháznak fejei és tagjai egy­mással találkozhatnak. Csakis ebből a találko­zásból és érintkezésből születhetik meg aztán az a közszellem, mely a privát ellenségeskedést letörheti. Ez takaríthatja ki egyedül a felhalmo­* Szép gondolat, de attól tartok, mire az Úr az alvókat felébreszti a hajót felborítja a klerikalizmus tengerárja, és akkor késő lesz az unióra gondolni. (Szerk.) élet lüktetése a főben és tagokban a szabadabb mozgás a jézusi evangélium tág keretein belül, lel­készben és hívekben fogja észrevétlenül átgyúrni a a mai egyház szervezetét is és azt közelebb vinni Isten országához. A katholicizmus jelenkori meg­újhodása új életre keltette az elalélt protestantiz­must is, ébredez mindenfelé a protestáns öntudat a bensőbb vallásosság, a vallási és egyházi reformok vágya. E törekvésben szóhoz kell juttatni a lelké­szek apostoli hirdetését, a teológusok tudományát, a laikusok vallásosságát egyaránt. Vallásos élet csak igy lehetséges, a stagnáció a halál. Vállvetve, egy­mást gyámolitva, buzdítva, fékezve kell munkálkod­nunk. Ne azt keressük ami elválaszt, hanem azt ami összeforraszt. Ne egymás hibáit, gyengéit, hit- és tan­beli eltéréseit feszegessük, hanem járjunk el egy­mással szemben ezen elv szerint: „A szükségesekben egység, a kétesekben szabadság, mindenekben pedig szeretet!M (Vége.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom