Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-01 / 1. szám
1911. január 1. 5. oldal Evangélikus Lap. 1. sz De jogtalan ürügy és jogcím két különböző dolog és aki jogtalan ürügy alatt autonómiánkat támadja annak egyszerűen a körmére kell koppintani. Az a törekvés, hogy egyházi autonómiánkat az állami segélyezés ürügye alatt csorbítgassák, kétségtelenül megvan. Nyomai észlelhetők már az 1898. évi XIV. törvénycikkben, amely a lel- készi kongruát szabályozta. De ezen törvény mégis bizonyos gondossággal respektálja az evangélikus egyházak autonómiáját, sehol sem mellőzi az egyházi főhatóságok ingercnciáját és azokban az esetekben is, amikor a döntést a miniszterre bizza, helyt ad a felebbezésnek a miniszter határozata ellen a közigazgatási bírósághoz. Teljesen szakít azonban ezzel az iránnyal és merészen támadja a protestánsok autonómiáját a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól szóló 1901. évi XXVII. törvényczikk. Igaz, hogy ez a törvény a jogcímet a felekezeti tanítók fegyelmi úton való rendszabályozására és az iskolafentartó egyházi hatóságok jogainak elkobzására főképpen a magyar nemzeti szempont érvényesítésének kategorikus inipe- perativusára alapította, de hogy a törvény ezen szempont érvényesítésénél a határon túl ment és hogy a legnagyobb igazságtalanság egyes felekezetek tanítói és egyházi hatóságainak nemzetellenes iránya miatt, az egyenlő elbánás kedvéért, a hazafias felekezetek autonom jogait is csorbítani, azt részrehajlatlan ember kétségbe vonni nem fogja. Ezen cikkünknek nem az a célja, hogy a tanítói törvény sérelmes és helytelen intézkedéseivel foglalkozzék, de midőn annak vizsgálatával foglalkozunk, hogy vájjon az államsegély elfogadásának szükségszerű következménye-e az autonómia csorbítása és midőn ezt a nézetet kiváltképpen ez a törvény támogatja, lehetetlen arra nem utalnunk, hogy ily törvények lehetnek sérelmesek autonómiánkra, de sem nem jogos, sem nem elkerülhetetlen következményei az állami segély elfogadásának. Az ily törvényekkel szemben egyházunk minden hű fiának kötelessége mindent elkövetni, hogy a törvénynek autonómiánkat sértő intézkedései hatályon kívül helyeztessenek és szent kötelességünk, hogy a jövőben is ily törvényekkel szemben résen álljunk és egyházunk autonómiáját semmiféle pártpolitikai szempontok kedvéért csorbítani ne engedjük. A törvényt, amíg megváltoztatva nem lesz, tiszteletben kell tartanunk, de káros hatását addig is ellensúlyozhatjuk azáltal, hogy a törvény által nyújtott azon segélyeket, amelyek következtében tanítóink feltétlenül a miniszter közötti határok teljes lenézésével beszéli el ebben a költő, hogy egy karácsonyestén, szakadó záportól meglepve, hogyan keres menedéket egy zsúfolt metho dista kápolnában Halljuk az autodidakta prédikátor zagyva, elcsépelt közhelyeit, tanúi vagyunk a szegény kis hitközség fellobbanó buzgalmának s megértjük a költőt, hogy erkölcsi és fizikai undortól űzetve ismét a szabadba siet De alig lép ki, szemrehányásokat tesz magának, hogy a szegény prédikátort lenézte s mosolygott a kezdetleges istentisztelet fölött, holott minden istentisztelet csak egyre megy ki, meggyőzi azokat akik már meg vannak győzve, s értéktelen a többiekre. S am nt efölött elmélkedve lépeget a réten, a felhők egyszerre szétszakadoznak, feltűnik a hold s kíséretében kettős szivárvány, s a költő felkiált: „Jelenj meg oh Uram. hogy sátrat építsek neked és imádjalak'. Es megjelenik Krisztus alakja, de a költő csak fehér palástját látja hátúiról, mire megszólal: ,Óh ne fordulj el haraggal tőlem, mert megvetettem hívőid seregét, s mert téged kerestelek mindég“. Ekkor Krisztus teljes arccal fordul feléje s ő térdre esik és megragadja ruhája szegélyét. Nyomban rá úgy érzi, hogy a levegőbe emelik láthatatlan karok. Mikor ’lábai ismét földet érintenek, hatalmas, óriás méretű oszlopcsarnok előtt látja magát s megismeri a római Szt. Péter* templomot. Krisztus belép s ő követi. De a katholikus egyház érzékmegvesztegető, észbóditó istentisztelete, rá. a puritánul érzőre visszataszítólag hat. Csakhogy most már óvatosabb ám Ítéletében. Itt is Isten van, gondolja, mer itt is szeretet és hit tölti be a sziveket. És megint a levegőbe emelkedik s egy göttingai professzor tantermében ér földet, aki Jézus életét raiio- nalisztikus kritikával magyarázza s Krisztus alakját minden csodás elemből kihámozva mint embert állítja az emberek fölé. „Hol az igazság?“ töpreng most a költő s arra a következtetésre jut, hogy a hit tisztán személyes ügy, túl az ész és tapasztalat világán s minden vitathatóságon. E pillanatban érzi, hogy a palást szegélye kisiklik kezéből. Gyorsan utána kap és megragadja s ime ismét a pusztai kápolnában van és végighallgatja a prédikációt. S mi a tanulság, amelyhez végre eljutott? Az, hogy jobb az iszapos vízből meríteni, mint szomjan elepedni. Nem lenne teljes a karácsonyi mondakör dramaturgiai feldolgozásainak sora, ha meg nem említenők végül a legújabb termékek közt Eduard Stücken „Gawan'1 misztériumát, mely a berlini kamarajátékok programmjában nemrég oly szép sikert aratott s melynek örök igaz morálja, hogy az élet legmagasabb feladataira csak akkor lehetünk érettek, ha az élet viharait, veszedelmeit önmagunkon próbáltuk ki, az Artus és Gráí monda hagyományaira támaszkodik, Artus király asztalkörével, hol a lovagok miután előbb a karácsonyi misén épültek, most a vidám ünnepi lakoma mámorát élvezik végig. És akármilyen keserű tendenciákat szolgáljon is a karácsony motivuma az ultramodern irodalmi divatok szociális világnézletében, a hamisítatlan karácsonyi kedv és hangulat eme ősforrása buzog fel most is a párisi színházak nagy karácsonyi revueiben s az angol színházak karácsonyi pantomimjaiban, a humor és excentricitás e tótágast álló bohózatos tarkaságaiban. Várnai Sándor.
