Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-01-01 / 1. szám

4. oldal

Evangélikus Lap. 1. sz.

1911. január 1.

felemelését sürgető felterjesztést küldöttség adja be a minisztereknek és egyetemes felügyelőnk felkéretett, hogy a küldöttséget ő vezesse.

Ösmerjük egyetemes felügyelőnk eszményi álláspontját: Inkább szenvedjünk és nélkülözzünk továbbra is, de egyházi autonómiánkból ne adjunk fel egy jottát sem. Már pedig az államsegély elfogadása egyértelmű az autonómia feladásával, mert aki fizet, az parancsol is.

Tiszteletre és figyelemre méltó álláspont. Aki ezt, amint egyetemes felügyelőnkről tudjuk, meggyőződésből vallja, számíthat arra, hogy puritán nézetvallása minden, egyházát igazán szerető, férfiúra a legmélyebb benyomást gyakorolja.

És mégis azt találjuk, hogy egyházunk hű fiai, kiknek egyházszeretetéhez kétség nem fér, vállvetve küzdenek azért, hogy a kormányt és a törvényhozást az 1848-iki törvényhozás által tett ígéret beváltására szorítsák.

Oly könnyelműek lennének ezek a férfiak, hogy nyomorult anyagi érdekből evang. egyházunk önállóságát és függetlenségét kockáztatják? Vagy az egyetemes felügyelő téved?

Nézzük a dolgot közelebbről.

Hazánkban a bevett vallásfelekezetek állami segélyezése azon az elvi állásponton alapszik, hogy az egyház valláserkölcsi missziója teljesítésével állami kultúrcélokat szolgál. Azoknak a

skepszis férkőzik is a túlcivilizált embernél ezekhez az édes gyermekkori emlékekhez, mint p. o a „Briefe, die ihn nicht erreichten“ nagy műveltségű, szellemes írónője lelkében, a ki arisztokratikus kicsinyléssel nézi le a new- yorki német konzul karácsonyi estéjén asztalra kerülő otthoni hurkát és kalácsot, mégis, ez a skepszis is csak még teljesebbé teszi az ezeréves legenda megfogyat- kozatlan hatását ránk s ha boldogságunkat nem is, de legalább a boldogság bizonytalan sejtelmét és vágyát fakasztja maga után.

A karácsony bensőségének a nyomor és bűn sívár képeivel való szembeállítása a tárgya az újabb német naturalista iskola kct szellemi vezére, Holz és Schlaf hatásos drámájának, a „Selicke-család' -nak is De milyen szívetsajtoló, mily szomorú karácsony ez, a züllött, részeges családfővel központjában, aki ez este még a szokottnál is ittasabban tántorog haza s aztán neki esik feleségének, majd Tóni leányának, akinek szemére hányja, hogy még mindig a nyakán élősködik és nem tudott még férjhez menni, bár tudja, hogy a szobaúr, Wendt theologus, aki épp most várja lelkésszé való megválasztatását, komoly szándékkal viseltetik iránta. A kietlen, kínos családi jelenet közepette, melynek rettenetességét fokozza a keresztyén világ nagy ünnepe, mely a földön békét és az emberekhez jóakaratot hirdet, adja ki lelkét Tóni karjai között szegény mellbeteg húga s a boldogtalan áldozat kihűlt teteme fölött most már hiába hullat krokodilkönnyeket a vadállatias apa. Egy égbe röppent tiszta lélek utolsó sóhaját viszik magokkal á karácsony földreszállt angyalai abba a jobb

kultúrcéloknak a művelése, amelyeket az egyház elvégez, egyszersmind állami feladat és ha azokat az egyház el nem végezné, az azokról való gondoskodás az államnak nagyobb anyagi áldozatokba kerülne, mint amennyit az egyházak segélyezésére fordít.

Midőn tehát az állam hazánkban a bevett vallásfelekezeteket segélyezi, nem osztogat kegyeket, nem ad az egyháznak ajándékot, hanem csak kompenzálja tartozását az egyházakkal szemben és ha az evangélikus egyházaknak adott segély nagyságát a római katholikus egyháznak juttatott segélyezéssel párhuzamba állítjuk, az állam ezen kompenzációnál az evangélikus egyházaknak még mindig adósa marad.

Minden jogalapot nélkülöz tehát az a követelés, hogy az állam azon a jogcímen, hogy az evangélikus egyházaknak segélyt ad, tőlük bármilyen jogfeladást követelhetne és hogy az állam emiatt jogosítva lenne a protestáns egyházak részére alaptörvényileg biztosított autonómiát elkobozni vagy csak meg is nyirbálni.

Nem lehet eltagadni, hogy az állami segélyezés kapcsolatban az államhatalmat illető legfőbb felügyeleti joggal, kínálkozó alkalom autonómiánk megtámadására és erre alkalmas ürügyül szolgált különösen oly kormányoknak, melyeknek a protestánsok autonómiája szálka volt a szemükben.

életbe, ahonnan a megváltás örömizenetét hozták el az emberek számára.

A Spree-parti metropolis lokális színei szerencsésen játszanak bele a „Selicke család“ nál abba a karácsonyi staffage-ba, mely az élet fájdalmas disszonán- ciáit a vallásos hit vigasztaló balzsamával enyhíti, csillapítja. Mai kulturánkalapvonása, a pesszimizmus, legalább irodalmi téren szakított némileg a karácsony régi hagyományaival s a friss, naiv életösztönök pezsgő kultusza örömének habzó kitombolása mellett az emberi balsors és a beteg társadalom szenvedőivel való együttérzés szelídebb akcentusait is kifejezésre juttatja a karácsonyi hangulat emelkedettségében. Dickens elragadó karácsonyi jelenetei, a harangok mélán, dallamosan hullámzó játékával, a megtért kőszívű uzsorás Serooge fantazmagóriáival, a londoni köd mesteri leírásával s az asztalon párolgó illatos libapecsenye obiigát rekvizitumával, úgy tűnnek ma már fel előttünk a meggyújtott puncs kékes pára-körében, mint egy letűnt boldcgabb kor emlékei, tele optimisztikus életfilozófiával, a feltörő burzsoázia bűnei és erényei, szubjektív morálja és önző filantrópiája feltárulásával. Ezzel szemben a modern irodalom karácsony-motívuma az élet kegyetlen igazságai realisztikusabb tárgyalásával hat szivünkre s egy új osztályöntudat hangját rezegteti meg, melynek vágyai és aszpirációi új megváltásért csengenek.

De talán senki sem fogta fel úgy a karácsony gondolatának egész filozófia mélységét az újabb világ- irodalomban, mint Robert Browning „Christmas Eve“-je makamaszerű versekben, a próza és a kötött beszéd