Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-07 / 2. szám
4. oldal Evangélikus Lap. 2. sz. 1911. január 7. ködő kórház. Diakonisszái is vannak. Könnyen lehetne belőle hatalmas, országos jelentőségű emberbaráti intézményt alkotni. Most válságba jutott s a református /7//űűte//'/ö-egyesület vette meg, hogy el ne pusztuljon. Ha ezt a már most is áldott munkát végző kórházat az egyetemes egyház magához váltaná s ha maga ezreket nem bírna áldozni, a reformáció jubiláris emlékére a testvéri viszony pecsétjeként ennek az intézménynek a reformátusokkal való közös felkarolását és fejlesztését tűzné ki céljául, igazán szép és nemes módot választana a nevezetes évforduló megörökítésére. A kulturális és az emberbaráti tér nemcsak megengedi, hanem minden józan ember felfogása szerint meg is követeli a testvéries együttmunkálkodást. Ezért is e két terv minde- nikének megvalósításánál természetes volna, ha a református atyafiakkal kezet fogva lépnénk a cselekvés terére. A harmadik terv azonban már csakis a mi erőnkre és lelkesedésünkre számít. Ez a monumentális emlékmű létesítésének kötelessége. Mert az évfordulónak nemcsak jellemző, hanem kiáltó emlékjelet is kell állítanunk. Magyarhoni evangélikus egyházaink legnagyobbja, a csabai egyház a reformáció hősének, Luthernek az emlékszobra tervével már rég foglalkozik. Hazai reformátoraink s jeles és alkotó vezérférfiaink is megérdemelnék, hogy Végül vallom, hogy teljesen mentes vagyok a modernistáknak azon tévelygésétől, amely azt vitatja, hogy a szent hagyományban nincsen isteni, vagy ami még rosszabb, hogy az isteni pantheisztikus értelemben van meg, úgy, hogy már csak tiszta és meztelen tények vannak, amelyeket össze lehet vetni a történelem tényeivel vagyis az a tény, hogy az emberek munkájuk, ügyességük és tehetségük által a későbbi évek folyamán a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát folytatták. Befejezésül a legnagyobb szilárdsággal és utolsó leheletemig ragaszkodom az egyházi atyáknak az igazság valódi kritériumát képező hitéhez, amely örökké meg van és meg is marad „az apostolok jogutódlása révén át- háramlott püspökségben.“ (Iren. II. C. 26.) Nem akképpen, hogy csak azt kell megtartani, ami az egyes ember művelődési fokának és korának megfelel, hanem úgy, hogy a feltétlen igazság, kezdettől fogva az apostolok által hirdetve, sem nem növekedett, sem valamely más értelemben ki nem terjesztetett. Kötelezem magamat, hogy mindezen dolgokat híven, csonkítatlanul és őszintén szemmel tartom, azokat sértetlenül megőrzőm és azoktól sem oktatás közben, sem más módon, se szóval, se írásban el nem távolodom. példaadó munkálkodásaikkal eldicsekedjünk. A reformáció négyszázados fordulóján egy ilyesféle monumentális emlékművet is kellene állítanunk. Ez a másik kettőt sem együttesen, sem külön-külön nem zárja ki. Méltó tehát vele részletesen is foglalkoznunk. „Több békességet!“ Ez a címe annak a karácsonyi cikknek, amelyet Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök írt s amelyet az összes napilapok szóvá tettek. Némelyik (Az Újság) az émelygősségig tömjénezi a népszerű püspököt, másik (Pesti Hírlap) vezércikket ír róla, de a többi újság is mind igen fontos és korszakos nyilatkozatnak tartja ez a cikket és mind félreérti. A cikk az „Egyházi Közlöny“ 51. számábanjelent meg. Ha már olyan nagy jelentőségűnek Ítélik, hadd szóljunk hozzá mi is — az ellentáborból. Annál inkább is, mert hozzánk is van szava a tudós püspöknek. Prohászka egyénisége maga is megérdemli a vele való foglalkozást, mert ő a katholikus propaganda legérdekesebb és leghódítóbb vezére. Majláth és Tomcsányi a hagyományos türelmetlenséggel, Prohászka ellenben a türelem jelszavával, a felvilágosultság köntösében, sokszor egyenesen protestáns színezettel gyakorolja a katholizáló propagandát. Ez a cikke is szabadelvűnek látszik, pedig igazában erősen szolgálja a felekezeti érdekeket. Alapgondolata az, hogy a fejlődés eredményeihez, szelleméhez és követelményeihez a katholikus egyháznak is alkalmazkodnia kell. A fejlődés úgy a kultúra, mint a vallásos élet terén is új helyzetet teremtett s az erők új elhelyezkedését kívánja. Nevezetesen a kultúra terén régente az egyház volt a vezető, az irányító, a forrás, ma pedig a laikusok vezetnek és irányítanak. A vallásos élet terén pedig az egyéniséggel járó kritikus szellem „idegesen türelmetlen a múltak hitével s nagy tradícióival szemben; könnyen szakít a közösséggel, szívesen elzárkózik az egyházi befolyások elől, főleg ha azok túlnyomólag a jog és tekintély alakjában akarnak a lelkére hatni.“ S míg egyrészt maga akar a tulajdon törvényhozója lenni még az üdvösség dolgában is, addig másrészt „elmélyedés után áhítozik“. Ezek megállapítása után azt a kérdést teszi fel a püspök: „Mi lesz már most a teendőnk, hogy ez új elemek közt is egyensúlyt s ez új sokféleségbe harmóniát s egységet teremtsünk?“ A kultúra dolgában mutatkozó változások arra késztik a katholikus egyházat, hogy necsak a történeti jogokra hivatkozzék és támaszkodjék, mert amint a kultúra és a haza szolgálatának és építésének érdeke adta meg az egyháznak a hatalmat, vagyont és tekintélyt,
