Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-07 / 2. szám
1911. január 7. Evangélikus Lap. 2. sz 3. oldal Sajnos, hogy ma már olyan túlságos kényelmet és fényűzést követel a közszellem a középületektől, amilyent csak a divat hóbortja sugalmazhat a társadalomnak. Szerethetjük a szépet, kívánhatjuk a tetszetősei, de ma már nem a szépnél, nem a tetszetősnél, hanem a keresettségnél s az Ízléstelenségbe hajló pazarlásnál tartunk. Nekünk anyagiakban szegény evangélikusoknak nagyon is meg kell gondolnunk, hogy a kor divatjának megfelelő, drága tanerőkkel ellátott intézetet létesítsünk-e, vagy másra fordítsuk csekély erőnket! Emellett azt is latba kell vetnünk, hogy az országos evangélikus nőképzőt egyszerűbb úton is megvalósíthatjuk. Ha valamelyik kerületi intézetet lassan, lépésről-lépésre közerővel továbbfejlesztjük, átalakítjuk, bővítjük, erősítjük, elvégre is csak célhoz érhetünk. Sőt azon is gondolkodhatnánk, nem volna-e helyes és időszerű éppen a reformáció évfordulójára egy ilyen országos protestáns nőképző- intézetet együtt alkotni meg a református testvérekkel? Ketten könnyebben érnénk célt, nagyobb erőt s hatást tudnánk kifejteni. Ugyanezt mondhatjuk arról a tervről is, amelyet egyetemes felügyelőnk vetett fel s amelyet ajánlása folytán az egyetemes gyűlés el is fogadott. Teljesen igaz az a mondás, hogy a népek szivét meghódítani törekvő egyházak közül azé amely az emberi lelkiismeret sötét mélyeiből tör elő s amelyet a szív nyomása és az akarat ösztönzése erkölcsileg irányit, hanem hogy az értelemnek valódi hozzájárulása az igazsághoz, amely a nyert kitanitás által (ex auditu) szereztetett; egy olyan hozzájárulás, amely által mi az isteni tekintély folytán, amelynek valódisága feltétlen, mindent igaznak tartunk, amit Isten, a mi teremtőnk és mesterünk személyesen mondott, tanúsított és kinyilatkoztatott. Alávetem még magamat teljes és önkéntes meghódolással és egész lélekkel való helyesléssel mindazon elkárhoztatásoknak, kijelentéseknek és rendszabályoknak, amelyek a „Pascendi“ encyklikában és a „Lamentabili“ decretumban foglaltatnak, különösen pedig azoknak, amelyek a dogmáknak u. n. történetére vonatkoznak. Egyszersmind elvetem azoknak tévelygését, akik azt állítják hogy az egyháztól hirdetett hit a történelemmel ellentétben van és hogy a katholikus dogmák, amint azokat ma értjük, a keresztény vallás hiteles eredeti forrásaival össze nem egyeztethetők. Elitélem és elvetem azoknak nézetét is, akik azt állítják, hogy a keresztény kritikusban a hívő és a történész személyét meg lehetne különböztetni, mintha a történésznek joga lenne azt fentartani, ami a hittel eltesz a jövő, amely nem igazságainak vitatásával az agyat, hanem emberbaráti alkotásaival a sziveket igyekszik magának megnyerni. Az is igaz, hogy a szeretet vallása csak a szeretet munkáinak végzésével felel meg igazi mivoltának. Egyetemes felügyelőnket éppen úgy, mint az egyetemes gyűlés többségét is az a gondolat indította egy emberbaráti alkotás javaslására, hogy a reformáció négyszázados évfordulóján a társadalom minden rétegére kiterjedő áldásos intézmény hirdesse a világnak, hogy az evan- géliom egyháza valóban annak szellemében él és munkálkodik, akiről elmondhatták: „Szertejárván mindenekkel jót tett!“ El is határozta az egyetemes gyűlés, hogy mostantól kezdve gyűjtést indít egy menhely javára. Az eszme, a cél ellen semmi kifogásunk. De félő, hogy egy ilyesféle emberbaráti intézet, bárha megfelel is egyházunk jellemének, a jubiláns évfordulónak nem lesz eléggé jellemző kifejezője. Annál kevébbé akkor, ha csak mintegy a tervezést szentesítjük, de a terv tényleges megvalósítását a jövendőre bízzuk. Ennyit megtehetünk már ma is anélkül, hogy a jubiláns dátumra várakoznunk kellene. Van azonban a fővárosban egy olyan emberbaráti intézmény, amelynek felkarolását a reformáció négyszázados évfordulója alkalmából célba vehetnénk. A Bethesda jónevü s áldásosán műlenkezik vagy szabadságában állana azon egyetlen feltétel mellett, hogy nem támad egyenesen dogmát, előfeltételeket állítani fel, amelyekből azt lehetne következtetni, hogy a dogmák hamisak vagy kétségesek. Hasonlóképpen elítélem a Szentirás megítélésének és magyarázásának azt a módszerét, amely az egyházi hagyománnyal, a hit analógiájával és az apostoli szék szabályaival ellentétben a racionalisták módjára dolgozik és ugyanannyi bátorsággal, mint vakmerőséggel legfőbb és egyetlen szabályul csak a szövegbirálatot fogadja el. Azonfelül elvetem azoknak tévelygését, akik azt állítják, hogy a tudósnak, aki történeti vagy theologiai kérdéseket tárgyal, vagy bárki másnak, aki ezzel foglalkozik, előbb minden előítéletről le kellene mondania, vonatkozzék az akár a katholikus hagyomány természetfölötti eredetére, akár azon isteni támogatásra, amely a kinyilatkoztatott igazság minden pontjának hűséges megtartásáért igértetett és akik azután azt állítják, hogy az egyházi atyák iratait tekintet nélkül szentesített tekintélyükre, kziárólag a tudomány elvei szerint és az ítéletnek azzal a függetlenségével kell magyarázni, amelyet bármely világi irat tanulmányozásánál alkalmazni szokás.
