Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-01-01 / 1. szám

1911. január 1.

Evangélikus Lap. 1. sz.

11. oldal

Megegyezik ez a keresztyén felfogással, amely szintén az Istennel való egyesülésben keresi és találja meg az üdvözülést. Eltérő ettől némileg a görög és az ógermán mithológia. A görög mithológia szerint az Olimpüsban lakó istenek közzé csak egyes kiváló hősök vétetnek fel, kik ezzel, mint félistenek, halhatatlanságra tesznek szert A többi halandó az alvilágba kerül és az Istenektől elkülönített életet él. A germán mithológia szerint csak a királyok és a csatában elesett hősök kerülnek Odin csarnokába a Walhallába, a betegségben és aggkorban elhunytak pedig Hel istenasszony árnyékvilágába.

Mindezen felfogásokkal szembehelyezkedik Buddha vallása, mely isteneket nem ismer és az élet utáni teljes megsemmisülést tartja a boldogság legfőbb fokának.

A régi vallások a mennyországot a föld valamely rejtélyes tájékára helyezik el, így a zsidók az Éden kertjébe, a későbbi paradicsomba, az egyiptomiak és a görögök az alvilágba, az indusok Brahma ölébe, a perzsák az égbe s. a. t.; a poklot azonban, amely a perzsáknál, a görögöknél és a keresztyéneknél egyenlő minta szerint van szervezve, mindannyian a föld gyomrába helyezik el.

Krisztus urunk tanítása szerint az üdvözülés az Istenben való egyesülésben áll, az igazak haláluk után az égbe, Isten országába jutnak örök életre. (Máté 25,4« ) „az átkozottak pedig a pokolba az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett“ (Máté 25,4i v.)

Jézus maga Lukács és Márk evangelioma és az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerint testi feltámadása után az égbe vétetett fel.

Ezeknek előrebocsátása után vegyük elő már most a látcsövet és tekintsünk körül a mindenségben és keressük azt a helyet ahová a mennyországot legcélszerűbben elhelyezni lehetne.

Régente azt hitték, hogy a föld egy kerek tányér, amelynek szélei a felette kidomborodó mennybolthoz vannak megerősítve, a mennybolton pedig fel vannak aggatva a nap, a hold és a csillagok, amelyeknek más rendeltetésük nincs mint a föld lakóinak, persze elsősorban a föld urának, az embernek világítani, és annak meleget adni. Az ember annyira a teremtés központjának hitte magát, hogy meg volt győződve arról, hogy az egész mindenség kizárólag az ő kedvéért létezik, hogy az Isten a világot egyedül az ember kedvéért teremtette és hogy az Isten, akit persze úgy képzeltek maguknak mint egy emberi ésszel gondolkodó és emberileg érző, majd örvendező, majd haragvó lényt, egyébbel nem törődik, mint az általa teremtett embernek hol boldogításá- val, hol megfenyítésével, aki azért teremtette a napot, hogy az embernek meleget és világosságot adjon, azért ad esőt, hogy a föld növényei megteremjenek és végre azért teremtette az embert, még pedig sajátképére, hogy benne gyönyörűsége teljék és legyen valaki aki őt imádja.

Az ember ezen túlságos önbecslését azonban erősen megingatták azok a műszerek, amelyekkel az égitesteket vizsgálja.

Vizsgálataiból megtudta, hogy az a földgömb, melyet ő a világ középpontjának hitt és amelynek ő az ura, oly jelentéktelen csöppség a mindenségben, hogy a föld lakóinak azon képzelődése, hogy ők valami jelentékeny szerepet játszanak a mindenségben és az a nézet, hogy az isteni gondviselés elsősorban és kiváltképpen az emberek jóléte körül forog, legalább is merésznek mondható.

A mi naprendszerünk ismert bolygói közül csak a Merkur, a Mars és a Venus kisebbek a földnél.

Naprendszerünkben mégis, hozzáértve magát a napot is — a Marsot kivéve— ami földünk az egyetlen égitest, ahol a földéhez hasonló szerves élet lehetséges. Miután pedig tapasztalatunk szerint a szerves élet legtökéletesebb alkotása a gondolkodó ember, a tudomány pozitivitásával büszkén állíthatjuk, hogy óriási naprendszerünk összes égitestein (a Marsot talán kivéve) nincs szerves lény, amely az emberéhez csak megközelítőleg is hasonló intelligenciával bírna.

A hozzánk legközelebb álló bolygók közül a Venus, amelynek nagysága körülbelül akkora, mint a földé, igen érdekes égitest, különösen a költők szeretnek vele foglalkozni, mint hajnali és esti csillaggal. A szerelmesok epedve nézik és sóhajtanak utána mint egy túlvilági Eldorado után. Pedig ez a szép csillag nem érdemli meg, hogy oda kívánkozzunk. Van ugyan rajta nappal és éjszaka, hideg és meleg, szél és vihar, szárazföld és tenger, sarkain szintén látunk havat és jeget, de miután 50 millió kilométerrel közelebb van a naphoz, mint földünk és felülete még nem hült le annyira, mint a földé, légköre forró és gyilkos gázokkal telt, a vizek küzdenek rajta a mindenfelől kitörő belső tüzekkel és a forró párákkal telt levegőben legfeljebb kezdetleges állatok és növények élhetnek meg rajta. Mondhatjuk, hogy a Venus a földnek múltját mutatja, amilyen az körülbelül 200 millió évvel ezelőtt a kőszénkorszakban volt, mennyországul azonban a mi elkényez tetett igényeinkre váló tekintettel költőink ezen oly kedvelt esti csillagát nem ajánlhatjuk. De ennek nem ajánlhatjuk a Mars bolygót sem, amely a Vénusnak éppen ellentéte. Ennek a meglehetősen ösmert égitestnek állapota olyan, aminő a földé több millió év múlva lesz. Legközelebbi távolsága a naptól 50 millió kilométerrel, legnagyobb távolsága 100 millió kilométerrel nagyobb, mint a földé. E mellett öregebb mint a föld. Érthető tehát, hogy légkörének hőmérséke sokkal alacsonyabb, mint a földé. Kevés rajta a tenger és ami van, az is csekély, csapadéka kevés, nagy hegyei nincsenek, sok rajta a száraz sivatag. A szőllő, a füge a narancs nem terem meg rajta, de még talán a búza sem. Hogy mégis az emberekhez hasonló, gondolkodó