Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-23 / 52. szám
Evangélikus Lap. 52. sz. 1911. december 23. 4. oldal. csak az ifjúság tud és boldog a közület, legyen az a haza vagy az egyház, amelynek céljai iránt ifjú nemzedéke lelkesedik. Az egyháznak tehát, midőn ezen internátust létesítette, az a cél lebegett szeme előtt, hogy egy oly központot teremt, amely a protestantizmus eszméjéért és céljaiért lelkesedni tudó ifjakat összehozza, a protestáns öntudatot és az összetartozás érzetét bennök gerjeszti, fejleszti és megerősíti, mely az itt felnevelkedő ifjakból a protestantizmus érdekeiért a majdani közéletben is síkra szállani kész apostolokat teremt. A kezdeményezés mértéke igaz, egyelőre csak kisebb- szerű, de hiszen Krisztus urunk gárdája is csak tizenkét apostolból állott és az általa ezen kicsiny seregbe oltott eszmék és tanítások mégis meghódították az egész világot. Énnél a hasonlatnál kedves barátaim, ne gondoljatok arra, hogy én tőletek azt várom, hogy ti mint valami modern apostolok széledjetek el a világon azon buzgólkodva miként lehetne a korunkban annyira megingott hitéletet megszilárdítani vagy épen új formákba önteni. Ez a tveologusok dolgai Néktek miután közietek nincsenek theologusok — amit külömben szerfelett sajnálok — nem is kell „Goethe Faustjával felsóhajtani, hogy „sajnos theolo- giát is tanultam“, a ti világfelfogástok, miután protestáns ifjak vagytok, szabad és nyugodt; és az Istenről és a világról való fogalmatok nem jut fájdalmas összeütközésbe reátok diktált pozitív tantételekkel. És mégis habár mint jogászok a jogrend védelmével, mint orvosok az ember testi bajaival és azok gyógyításával, mint technikusok az emberi ész vívmányainak a természetben való érvényesítésével, mint kereskedők és gyárosok a társadalom gazdasági érdekeivel fogtok foglalkozni, mint [gondolkodó emberek nem fogjátok elkerülhetni, hogy előbb-utóbb szembe kerültök azokkal a nagy kérdésekkel, melyek a vallásnak a modern tudománnyal való tényleges vagy látszólagos összeütközése folytán felmerülnek és az egész művelt világban a gondolkodó emberek elméjét foglalkoztatják. Az Istennel még az is, aki vele nem törődik, minduntalan találkozik. De leginkább találkoznak vele azok, akik az erkölcsi rend, és az anyagi világ törvényeivel foglalkoznak. Az Istennel találkozik a jogász, midőn a suum cuique tribuere alkalmazásánál az egyetemes világakarat végrehajtásában és a jogsértés által megzavart erkölcsi rend helyreállításában közreműködik, — a bölcsész, amidőn a létnek végső okait keresi, — az orvos, midőn az emberi test csodás szervezetével foglalkozik és a betegágynál a természetnek mondott Isten hatalmas gyógy ereje előtt meghódolni és bevallani kénytelen, hogy nem az ő tudománya, hanem egy ennél nagyobb hatalom segitett. Az Istennel találkozik a technikus, amidőn a természet zabolátlan erői leigázásánál egy előre nem látott titkos erő útját állja és merész terveit keresztezi, — a vegyész, midőn az anyagok egymásra hatása által csodákat létesít és ezen hatás végső okát kutatván az élet titka előtt tehetetlenül megáll. Az Istennel találkozik az a monista természettudós is, aki az erő és anyag kölcsönhatására alapítja a világrendet és hipothezisei felállításánál kénytelen bevallani, hogy az erőn és anyagon kívül létezik egy hatalmasabb valami, amit ő érzésnek vagy akaratnak nevez, de ami lényegében nem más mint az Isten. Mennél mélyebbre hatol az ember a tudásban annál többször találkozik Istennel, de annál több kétely is merül fel előtte és annál inkább jönnek összeütközésbe szubjektív tapasztalatai az iskolában belediktált sablonos fogalmakkal. Ezen előrelátható összeütközések kiegyenlítését és saját lelki nyugalmatok biztosítását illetőleg, szeretnék néktek némi útmutatást adni. Az embernek a világhoz és Istenhez való viszonyának megismerését és méltatását illetőleg két irány küzd egymással. Az egyik a tekintélyre támaszkodik és feltétlen hitet és engedelmességet követel az embertől azokban a dolgokban, amelyek ezen viszonyt érintik és amelyeket természetfölöttieknek mond. Éz az irány a természetfölötti dolgokra a természet törvényeit alkalmaztatni nem engedi és tudását nem a tapasztalatra, hanem az isteni kinyilatkoztatásra alapítja. Ezen irány íőszemólyesitője és letéteményese a róm. katholicizmus, amely betetőzését találja a pápai csal- hatatlanság tanában. A másik irány a szabad kutatás elvének a reformáció által kezdeményezett, de be nem fejezett munkájában nyilatkozik meg. Ez az irány eredetileg nem szakított teljesen a tekintély elvével. Luther az isteni kinyilatkoztatás és a biblia tekintélyét feltétlenül elösmerte. De az erkölcsi világ is a fejlődés törvényének van alávetve. A szabad kutatás elve továbbfejlődésében a bibliát is a kritikai ész bonckóse alá vette és habár elösmerni kénytelen, hogy a természetben sok olyan dolog van, amit megérteni nem lehet, csudákban nem hisz, természetfölötti világot nem ismer és a tudás határait a kinyilatkoztatással szemben a tapasztalatra alapítja. Miután az Istenben és a vallásos hitben való megnyugvást, valamint a valláson alapuló erkölcsi rendet az emberiség legértékesebb kincsének kell, hogy elösmerjük, — kétségtelen, hogy a szabad kutatás elvének tulhajtása nagy veszélyeket rejt magában, mert a kutatás szubjektív felfogása és annak bizonytalan eredményei megingatják, sőt teljesen meg is semmisíthetik az emberiség ezen kincseit. Téves dolog azonban azt hinni, hogy a kutatás elvének alkalmazása és a tudományokba való
