Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-28 / 5. szám
1911. január 2Ő Evangélikus Lap. 5. sz. 9. oldal duzzad. Nyugalmas életörömet, melyet sem a munka, sem az élet nem nyújt, rövid mámorban keres az emberfia, s így erkölcsi érzéke, lelki nemessége folyton tompul. Maga a modern termelés sem méltatja figyelemre az egyént. A technika fejlődése által létrehozott nagyüzemnek, tömegtermelésnek a munkamegosztás az édes gyermeke, ennek nyomán a részletmunkás. A régi idők kézművese maga készítette ki a nyersanyagot, azután az utolsó szegig, öltésig vagy simításig maga is csinálta az meg. Az egész munkát két kezével alakította, amelyen így kifejezésre jutott az egyénisége. Örömét lelte a munkában mert látta mint lesz a nyers anyagból használati tárgy. Érezte az alkotás gyönyörűségét, mellette vidám és boldog volt. Örömmel dolgozott, meit kifejezésre juttathatta egész lelkét, minden tudását és ügyességét. Ma a munkás csak egy darabkát csinál és mindig csak azt. Foga'ma sincs arról, mi lesz abból, mi a célja, mire fog szolgálni. Egyéniségére nincs semmi szükség, sőt azt nem is szabad érvényesíteni. Elvégzi helyette a gép. Hogyan és mint, az a gép dolga, a munkásnak semmi gondja rá, mert ó tulajdonképpen csak része a gépnek. Egyéni sajátságait elveszti, nem használt képességei visszafejlődnek, egyszerű számmá lesz. A részmunka részembert nevel. Ezer meg ezer társa ugyanazt a munkát végzi és nincs előállított termékben különbség. Egyformának kell lenni minden darabnak, úgy kívánja ezt a gép, amely beleneveltc az emberekbe a pontosságot, az egyformaságot, amely minden egyéniséget kiöl az emberből. Életkedv, munkakedv, hivatásszeretet : megszűntek. Mire valók azok, hisz a gépnek nincs arra szüksége! Maga az ember satnyul, egyénisége kihal, kaptafa-emberek töltik meg a Földet. Hol itt az orvos, mi legyen az orvosság, mint adják be azt, hogy ismét emberré tegye az embereket, olyanokká, akik örülnek az életnek, akik vidáman dolgoznak, akik szeretnek dolgozni, akik igazi emberek! Wolgast a kérdés teljes megfejtését a szociálpolitikusokra bízza, ő csak a tanügyi, iskolai részével foglalkozik a dolognak Iskoláink legnagyobb része szintén nagyüzem. A középfokú iskolákban nem annyira, de az elemi és egyetemi fokon 60 H0, 100, 120, sőt több tanuló is (a budapesti egyetem jogi fakultásán egyszerre egy teremben 800 — 1000 hallgatónak is kellene ülni) van egy osztályban, egy tanító vezetése alatt. A tanterv mindé nk számára ugyanaz, azért átlagembereket nevel az iskola is. A könyvtanulás, szavakon való rágódás, vizsga, jutalmazás, fegyelmezés mind ezt a célt szolgálják: ölik a lelket a gyermekben, kipusz- titják az egyéniségnek még az irmagját is. Vizsgákból, felterjesztésekből, jelentésekből nem lehet megítélni sem a tanítónak, sem a tanulóknak egyéni értékét, nem lehet megállapítani az iskola szellemét. És mégis ez a lényeges az alap, amelyre nemzedékek jövőjét építik. Pedig ezzel ép az ellenkezőjét érik el annak, mint amire céloznak. Arra törekszik a legtöbb iskola, hogy a kitűzött célnak megfelelően vizsgáztasson, meg jelentéseket írjon, de hogy tanit- sonjis, az már — másodrendű feladat. A tanító munkája külsőségekre szorítkozik csupán, igazi nevelömunkára nem jut idő, nincs alkalom. A külsőségek tisztelete átokként nehezedik egész tanítási munkánkra. A belső, a lényeges mindenütt visszavonult a külsőség, a feljegyezhető előtt; az ember, az egyén térdet hajt a rendszer előtt, az egyéni sajátosságot megöli a sablon. Nem is az a mi legnagyobb bajunk Wolgast szerint, hogy nincs elegendő iskolánk és tanítónk, hogy iskolaköteles gyermekek százezrei nőnek fel anélkül, hogy a betűvetés mesterségével megismerkednének, hanem, hogy a meglevő ezer meg ezer iskolában olyan tanítók működnek, akiknek csaknem valamennyié megkötött sablonember, aki nem tud és nem mer egész ember lenni. Ezért minden igazi reformmunkának kezdete és vége nem lehet egyéb mint a bürokratikus túlkapásoktól tönkretett és kedvét vesztett emberiségnek a talpraállítása. Minden pedagógiai reformnak erre kell törekednie. A művészi nevelés csak így értékelhető és értelmezhető. Az iskolai játékok, kirándulások az ember egész eszményét csak így szolgálják. A nevelő kézimunka sem kézműveseket akar nevelni, hanem embereket. A vallástanitás kérdése, az erkölcsi oktatás és a többi mind-mind arra való, hogy az emberiséget visszavezesse önmagához, egyéni voltához. Minden törekvés a gyermek javát célozza, amely elöl minden érdeknek, külsőségnek félre kell vonulnia. Csakhogy ide a szülők munkája is szükséges, nélkülük ezt a kérdést nem lehet teljesen és jól megoldani. Ma nincs beleszólásuk az iskola életébe, nem is törődnek vele, beadják a gyermeküket tegyenek vele azt, amit akarnak, helyesebben, amit a szabályok előírnak. Ünnepélyeken, évzáró vizsgákon-megjelennek, de azzal — szerintük — eleget is tettek kötelességüknek. Javulást csak a munka iskolájának behozatalától várhatunk, ahol a gyermeknek játék az, ami a felnőttnek munka. Nem elegendő az ész, az értelmi erők gyakorlása csupán, szükség van a kéz ügyesítésére, a szorosabb értelemben vett munkára is. Nem elég az elmélet, a magyarázat, de az anyag feldolgozására, a munka véghezvitelekor szerezhető tapasztalatok bemutatására is szükség van. Ennek a munkának teljesítése, az elmélet és gyakorlat ölelkezése örömmel töltik el a gyermeket, életkedvet, munkaerőt önt belé, mert a közös munkában kimutathatja akaratát. törekvését, ezáltal fejleszti akaraterejét, ellenállóképességét, edzi erkölcsiségét. A munka iskolájában a preparátumok, a kitömött állatok, faliképek utánzatok, stb. mind nélkülözhetők, mert a természetben mindent személyesen felkeresnek a vándorutakon, a kirándulásokon. Megismerik a szülőföldet, a talajt, a termékeket, a nagy természetnek minden jelenségét, amiáltat reájönnek az oki összefüggés .megállapítására is, megértik az egész emberi életet, a társadalmi berendezkedést, a múlt küzdelmeit, a jelen törekvéseit, a jövő reményeit. Ehhez azonban megfelelő tanítók, tanárok is kellenek, nem olyanok, akik végtelen sok adatot, három-négy kötetnyi lexikonismeretet magukba tömtek időleges tartózkodásra végtelen kínok, sóhajok közepette, hanem akiknek van kedélyük, vidámságuk, munkakedvük, megértő lelkűk. Ezek majd tudnak bánni a gyermekekkel, örülnek velük együtt, átérzik fejlődő lelkűknek vágyait, törekvéseit és ezeknek a törekvéseknek buzgó gyámolitói, elö- segitöi, gyarapítói lesznek. Horváth Károly dr. A budapest-jobbparti protestáns művelődési egyletben Dr. Rónay Károly budapesti kir. közjegyző „Vallás és tudomány“, cimü értekezését olvasta fel, melyből a következő részt közöljük : „Buddha (családi nevén Sziddháthra) a K. e. Vl-ik században született és tanított. Életének történetét egész legendakor homá- lyositja el, épp úgy mint Jézusét. Tanítása dióhéjban a következőd Nem létezik személyes isten, tehát isteni kinyilatkoztatás sem, hanem csak oly magasztos emberek tanítása, akik Önerejükből küzdötték fel magukat a legmagasabb értelmi és erkölcs' tökéletességre. A nagy mindenség, a világ, önmagától és örök-, időktől kezdve saját akarata erejénél fogva létezik. A világ teremtése és vége oly fogalmak, amelyek az emberi észt meghaladják, hiába való tehát azok magyarázatába bocsátkozni. Folyton, folyó változás uralkodik az egész élő és élettelen természetben.-Világok keletkeznek, fejlődnek és elmúlnak újra, örökkön örökké. Az okságnak ugyanazon törvénye, mely uralkodik az élettelen természet fölött; uralkodik az erkölcsi világban is. Valamint a fizikai, úgy az értelmi és erkölcsi világban is minden ok szükségszerűen vonja maga után a szigorúan neki megfelelő hatást. Ezen termé szeti törvény alól semmi élő lény sem vonhatja ki magát, tehát minden ember azon sorsban részesül, amelyet karmája szerint megérdemel. A karma pedig nem más, mint az emberi lélek azon erkölcsi minősége, amely az ember összes cselekvése és gondolkodásából alakul ki. Valamely isten, vagy más személy által a
