Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-09-23 / 39. szám
1911. szeptember 23 3. oldal Evangélikus Lap. 39. sz szerez a Krisztusnak híveket, s amint fájón nyilallik szivébe az az egyetlen bántó gondolat: miért, hogy nem tudja lelke legédeseb eszméjét, a szabad keresztyén hívek szabad gyülekezeteit az egész világon megtestesíteni! S hallom keserves nyögését s panaszos sóhaját: „Óh volna csak száz vagy kétszáz igazi keresztyén együtt! Mily dicső élet is volna az! De hol találom őket! Nem volna azoknak sokféle rendre, szabályra szükségük. Hit és szeretet, az Igén alapulva mindent megteremtenének. Ámde ilyen gyülekezetei nem tudok szervezni, mert nincsenek hozzá embereim!“ Nem tudott szervezni, mert nem voltak emberei — akkor! És ma, négy századnak leforgása után, kérdem önkéntelenül: vannak? Nagy Lutherünk, ha ma kikelnél sírodból és szét néznél a népek közt, fájdalmában újra összefacsarodna, tán meg is repedne a szíved. A világra szóló szent munka, amibe te belefogtál, végtől félbe maradt: a reformáció munkája fennakadt, sőt elfajult deformációvá! Vagy tévedek talán? Hát kérdek az írással mindenkit: le van-e már döntve minden magaslat, mely Isten igaz ismerete elé emeltetett és az embereknek minden gondolatja hódol-e Krisztusnak, annak az Úrnak aki — Pál apostol szerint — maga a szellem s maga a szabadság? Kérdem: megdőlt-e már minden hamis tekintély, akár élő emberszemély, akár holt emberért a betű? Szabad-e az ember, szabad-e a lelkiismeret, szabad-e a gondolat, a szó és mint szabad hívők, Isten gyermekei szeretjük-e egymást ? Elnémúltak-e a régiek és meggyúltak-e mindenek? Nincs már átokbulla, nincs már encyklika, nincsen ,,Index“, nincsen „Ne temere“. nincsen-e inkviráló lutheránus konzistórium is? S ha mint Luther mondá: „A mi Istenünket nem szokásnak s hagyománynak, hanem igazságnak nevezik“, kérdem ha vájjon legalább mi, az ő követői, igazságból, lelkiismeretes meggyőződésből hiszünk-e, személyes hitből élünk-e avagy puszta szokásból és hagyományból! Hát kétségtelen dolog, hogy a XVI-ik század óta sok minden megújult köröttünk, ámde a vallás terén nem előre, hanem hátrafelé mentünk? Mi ennek az oka? Megmondom, bár fáj, nagyon fáj e szót kimondanom. Mi az oka? Az, hogy a reformáció, hogy Luther lelke, fénye elhomályosodott, hogy azt a lelket megoltották mi közöttünk, hogy a só, a világnak sava megízetlcnedett. Az, hogy abban a szabadságban, amelyre Krisztus szabadított meg minket, az istenfiak szellemi szabadságában nem állottunk meg, természetes következménye gyanánt azonos eredményekre jut, akkor ez az érzés létjogosultságot követel magának a tudománynyal szemben is. Az őskori embernél a vallás tulajdonképen a lélek felismerésével kezdődött.* Látta az agyonvert ember merev hulláját, mely még pár perccel előbb mozgott, harcolt, élt, látta a kiomló vér párolgását és a pára eloszlását és azt kérdezte ? Mi volt az, ami ebben ólt és hová lett az ami itt élt ? Kiadta lelkét, volt a felelet. Érdekes, hogy a magyar nyelvnek a ló- lekre és a lélegzésre azonos gyöke van, bizonyítéka annak, hogy az ős magyarok sok más néppel együtt abban a hitben voltak, hogy a lélek a lélegzés megszűnésével lehelet alakjában távozik a testből. Már az utolsó két jégkorszak közötti időben, tehát legalább 20.000 évvel Krisztus születése előtt nyomaira találunk az animizmusnak, vagyis az őskori ember lélekkultuszának. Brünnben 1891-ben egy csatornaásás alkalmával a lösztalajban emberi csontvázra találtak, amely körül faragott csőn tocskákból és csigaházból készült amulet maradványai feküdtök. Ez az amulet óvszerül szolgált goD. L. Reinhardt. Der Mensch zár Eiszeit in Europa. München, Verlag von Ernst Reinhardt II. kiad&s 1907. no9z varázslat ellen, amint ez a későbbi hasonló leletekből és a ma is a kőkorszak fejlődési fokán álló népek szokásaiból megállapítható. Még inkább megállapítható a szellemekben való hit és az ebből kifejlődött halottkultus a kőkorszakbeli leletekből. A talált nyomokból való következtetések helyességét megerősítik és kétségkívül helyezik a jelen korban a kultúra hasonló fokán visszamaradt népek az Eszkimók és ausztráliai négerek azonos nézetei és szokásai. Ezekből megállapítható, hogy a kőkorszakbeli (neolithikus) ember egész lénye az ismeretlen gonosz szellemektől való félelemtől volt uralva. Különösen féltek az elhunytak hazajáró leikeitől. Hogy ezeket kielégítsék, sírhelyüket állandóan ellátták étellel és itallal. Különösen tették azt, ha nagyobb vállalatok előtt állottak. De még ebben sem bíztak teljesen. Siettek a hullát azonnal eltemetni, amire aboól lehet következtetni, hogy a hullákat mind guggoló helyzetben, baloldalra fektetve találjuk a kőkorszakbeli sírokban. A hullat egy két órával a kimúlás után — a mig az hajlítható — azonnal erősen megkötözték, gúzsba kötötték és elhelyezése után óriási köveket hengerítettek reá. Mindezt azért, hogy a meghalt ember leke, amelyről hitték, hogy az egy
